Üdvözlünk a Delta Vision kiadó honlapján!

Kosár

Skip to Main Content »

Raoul Renier: A kívülálló

A kívülálló

Készleten

Normál ár: 2990 Ft

Kedvezményes ár: 1794 Ft

Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a terméket!

Részletek

A hermetikus mágia utolsó beavatottja, Mersant le Sinistre, domíniumában tanulmányozza a titkos tudományokat, mikor különös segélykérés jut el hozzá. Valahol a világban egy másik adeptus végveszélybe kerül, s a vaktában szertesugárzott felhívás különös események láncolatát indítja el. Mersant ráébred, hogy Hermész örökén kívül léteznek még más mágikus hagyományok is; útra kel tehát, hogy felajánlja segítségét, cserébe egy másfajta tudásért. Rövidesen kiderül azonban, hogy ezt a játszmát sokkal többen játszák, mint gondolná, és nem világos, melyik oldalra került: a győztesek avagy a legyőzöttek közé...

 

Részlet

 

A fej már évek óta békésen pihent a polcon. Sok vihart látott életében, s holtában is jó néhányat; a szűnni nem akaró hányattatások után bizonyára kedvére szolgált ez a nyugalom. Csendes természetű, jámbor fej volt: szó nélkül tűrte, hogy lassan belepje a por, még a szimatoló patkányok ellen sem tiltakozott, csak foszlott vicsorát villantotta rájuk, ha éjszakánként arrafelé tévedt valamelyikük. Soha nem bántották, hiszen a patkányok okos állatok; és egyébként sem maradt már rajta sok rágcsálnivaló.

Ma nem mutatkoztak hívatlan vendégek a polc környékén. Elsősorban persze azért, mert a polcnak gazdája is volt, aki gyakran töltötte az estéket a hideg, kőfalú helyiségben, a boltívek alatt bolygó lidércláng fényében lapozgatva a vaskos fóliánsokat, aminthogy éppen most is. De meglehet, a patkányok megérezték, hogy a fej nyugtalankodik, valami furcsa feszültség ébredt benne, s ocsúdni készül hosszú, dermedt álmából. Nekik köztudomásúlag jó orruk van az ilyesmihez.

A fej megmozdult. Görcsös rángás futott végig kiszáradt arcizmain. Horpadt szemhéja felgyűrődött, két sötéten tátongó üreget nyitva a könyvtárszobára. Ajka szikkadtan megvonaglott; az aszott bőrlebeny, ami a nyelvéből megmaradt, összerándult a töredezett fogak mögött.

- Bazarghai! - mondta.

A finoman ízelt, vékony férfiujj, mely az olvasás ütemét követve vándorolt a kapcsos kódex latinul rótt sorain, hirtelen megtorpant. Mersant lassan, oldalvást fölnézett a polcra; hosszú haja az arcába hullott. Keze magára hagyta az illuminált pergamenlapokat, a halántékához emelkedett, és óvatosan félresimított egy ezüstfehér fürtöt, az egyetlent a sok hollófekete között.

- Még egyszer, ha szabad kérnem - szólalt meg csendesen. - Nem értettem tisztán a végét...

- Bazarghai! - hörögte szivacsos hangon a fej; aztán félrebillent és elhallgatott.

Mersant egy hosszú percig nyugodtan állt az olvasópult előtt. Nem mozdult, némán figyelte, ahogy a felkavart por leülepszik a fej körül. Arckifejezése nem árulkodott sem rémületről, sem döbbenetről, csak a homlokán jelent meg egy parányi, függőleges ránc, közvetlenül az orrnyerge fölött. Majd becsukta a hatalmas könyvet, szórakozott mozdulattal rákattintotta a zárat, a polchoz lépett, és a fej után nyúlt.

A varkocsánál fogta meg, úgy emelte le a helyéről. A tarkótájt befont hajtincs színehagyottá fakult, merev volt és töredezett, de jól tartott még, nem szakadt ki a ránehezedő súlytól. Mersant könnyedén meghimbálta a fejet, közvetlenül az arca előtt. A szemhéjak nem csukódtak vissza; a mögöttük ásító üresség vakon viszonozta az acélkék szempár hűvös tekintetét.

Régi ismerősök voltak, ő meg ez a fej, mégsem tudott róla sokat. Annak idején az életét kockáztatta, hogy megszerezze az ispotályos lovagok Croix-aux-Allier-i rendházából; s ha az meg is maradt neki, a trófeáért a bal karjával kellett fizetnie. Most is bénán, sorvadottan, tehetetlenül csüngött a válláról, s bár azóta egész lelkével elmélyedt a titkos tudományokban, még nem talált olyan formulát, amellyel új életre sarjaszthatta volna. És nem is fog soha. Az ő hatalma nem a Golgotáról származott. Rombolni és pusztítani tudott; építeni és gyógyítani nem.

Az áldozat mégsem volt hiábavaló, s ha valamely csoda folytán újrajátszhatta volna életének ama régi epizódját, gondolkodás nélkül meghozta volna másodszor is. Mert ez a fej - a maumet, ahogy az ősök irataiban nevezték - segítette őt a beavatáshoz. Ez nyitotta meg számára a hatalom forrását, egy renegát mester akaratlan közreműködésével, aki nyomban a szertartás bevégezte után szörnyű halált halt a megmaradt fél kezétől. Így kellett történnie: az ősök törvénye nem irgalmaz az árulóknak.

A maumet-ban olyan erők szunnyadtak, melyeknek mibenlétét Mersant nem értette teljesen, így hát óvakodott tőle, hogy háborgassa őket.

Ámde nem volt az a fajta ember, aki önként lemondana egy jól bevált fegyverről, melyet vére hullatásával szerzett, bárminő kiszámíthatatlan is. Ilyen fényűzést nem engedhetett meg magának. Mióta a kereszt árnyéka rávetült a világra, a régi hatalmak ereklyéi megfogyatkoztak, mert a megfeszített isten hívei minden eszközzel pusztították őket. Mersant tudott egy kardról, amit az Etnába dobtak; egy kendőről, ami szenteltvízben foszlott semmivé; egy tölgyfáról, amit hamuvá égettek az egész erdőséggel együtt. Nem hagyhatta, hogy a maumet is erre a sorsra jusson.

Kockázatot vállalt, mikor megtartotta, ez kétségtelen. De megsemmisíteni dőreség lett volna; magára hagyni pedig, hogy esetleg valaki más találjon rá, egyenesen vétkes ostobaság. Úgy helyezte hát el, hogy mindig szem előtt legyen, s türelmesen várta, mi történik. Mert hogy valami egyszer történni fog, azt biztosra vette; és lám, igaza volt.

A varkocsánál fogva lassan jobbról balra fordította maumet-t, és félrehajtott fővel tanulmányozta. Egy férfi feje volt, aki - már amennyire ezt jelen állapotában meg lehetett ítélni - szép kort érhetett meg. Lapos arc, széles járomcsontok, redőzött szemhéj. Rengeteg ránc, főleg persze a szövetek kiszáradása miatt, de egy részüket valószínűleg viselte már életében is. Fakószínűre szürkült haj; az előreugró, erőszakos állon gyér szakáll nyomai.

- Bazarghai... - suttogta Mersant tűnődve, és óvatosan visszatette a fejet a polcra. Szabálytalan, körkörös folt jelezte helyét az esztendők során fölgyülemlett porban.

Mersant hátat fordított neki, és a szemközti kőfalat tetőtől talpig elborító könyvesállványhoz lépett. A vaskos kötetek lapjukra fordítva pihentek rajta, gerincükkel jobb felé, mindegyik egy-egy arasznyi magasságú rekeszben. A fedelükre keskeny pergamenszeletkéket tűztek, melyek megannyi telefirkált rojtként lógtak ki a rekeszekből. Ezeken volt feltüntetve, hogy melyik kötet milyen írásokat tartalmaz, pontos sorrendben.

A boltozat alatt lüktető lidércfény kísérteties tréfákat űzött Mersant árnyékával, ahogy közelebb hajolt az állványhoz, végigböngészni a pergamencsíkok feliratait. Végül megállapodott egy aranyfüsttel futtatott élű könyvnél, előhúzta a tartórekeszből, a hóna alá vette, és az egyik üres olvasópulthoz lépett vele. Nem ment könnyen, mert csak a fél kezét tudta használni, a könyv pedig valóságos szörnyeteg volt: akkora, mint egy oldalszalonna, bivalybőrbe kötve és bronzpántokkal megvasalva. Kiütközött a veríték a homlokán, mire a csípőjével alátámasztva sikerült fellódítania a pulpitusra.

A sápadt lidércláng engedelmesen átlebegett a feje fölé a másik olvasóállványtól; Mersant ajka pedig, miközben felütötte az óriási fóliánst, halvány mosolyra húzódott. Steinhardt mogorva válasza jutott az eszébe, amikor egy ízben a szemére hányta, hogy alábecsüli az írott szó erejét. "Becsüli ám a rossznyavalya!" - csattant föl az öreg zsoldos dühösen. "Ott voltam a walesi Owainnel, amikor a felprédálta Fécamp kolostorát. Az az átokette apát két jó legényemet verte agyon a Summa Theologiae-vel!"

Még egyszer ellenőrizte a feltűzött pergamenszeleten megadott kezdősort, és addig lapozott a könyvben, míg valahol a közepe táján megtalálta. A szöveg három hasábban volt elrendezve, mindegyikben egy-egy egymásnak megfelelő szó: az elsőben latin minuszkulákkal, a másodikban héberül, a harmadikban viszont valami hullámos, fel-alá kanyargó írással, amit nem ismert. Bosszúsan vonta össze a szemöldökét. A latin betűs hasábban csak a jelentés volt megadva, a hangalak nem: ezek szerint a héber szójegyzékből kell kiindulnia, amit viszont nem szedtek betűrendbe.

- Incipit... - sóhajtotta fejcsóválva, s mutatóujját a középső hasáb első szavára helyezte.

A könyvtárszobát egy sziklába vágott pincegádorból alakították át, mert Mersant nem akarta, hogy avatatlan szemek lessék meg munka közben. Ablak nem nyílt belőle, csupán két szellőzőkürtő, melyek együttvéve csaknem fél mérföld hosszan kanyarogtak az anyakőzetben. A lidércfény pedig egyenletes, sápadt lánggal világolt, unottan bolyongva fel-alá a számára engedélyezett szűk területen: a percek múlása nem szabott határt neki, csupán a gazda parancsoló akarata. Így hát Mersant maga sem tudta, mennyi idő telt el, mikor fáradtan ráfordította a pergamenlapokra a bronzpántos födelet; csak a térde zsibbadásából, a válla sajgásából, a halántéka mögötti tompa zúgásból sejtette, hogy nem kevés.

- Semmi... - suttogta, és nehézkesen fölnyalábolta a könyvet. Visszament vele az állványhoz, és betolta az üres rekeszbe. Majd fél térdre ereszkedett, s újfent tanulmányozni kezdte a pergamencsíkokat. Egészen a padlószintig nem talált semmit; akkor áttért a szomszédos oszlopra, és megindult rajta fölfelé, módszeres alapossággal haladva, míg a végén már lábujjhegyre kellett ágaskodnia.

A szemöldöke ráncba szaladt, fölfelé hunyorított a kísérteties világításban. Türelmetlen kézmozdulattal közelebb intette a lidércfényt, mely buzgó öleb módjára engedelmeskedett, hideg szikracsóvát húzva maga után.

- Thesaurus Turcico-Cumanicus... - mormolta. Ez lesz az; és ha emlékezete nem csalt - ami ritkán fordult elő -,

ebben arab szószedetet is talál. Az jó, azzal könnyebben boldogul majd.

A könyv még az előzőnél is ormótlanabb óriás volt. Nekilátott leráncigálni. Félig már sikerrel járt, amikor hirtelen szédülés fogta el. A csuklója megbicsaklott, a kódex kicsúszott a tartórekeszből, s irdatlan súlyával magával rántotta. Elzuhant, béna karjával tehetetlenül kapkodva fogódzó után; a cirádásan vasalt sarok éles csattanással vágódott a csupasz kőpadlónak, alig pár ujjnyira a fejétől. A könyvmonstrum szétnyílt, egy sűrűn teleírt ív szárnyaszegetten kifordult belőle.

Mersant halkan szitkozódva föltérdepelt, könyökével az állványnak támaszkodott. Ostoba vég lett volna, nagyon ostoba. Megrázta a fejét, de a makacs zúgás nem akart tágítani. Olvasni fáradságos dolog, különösen ha az ember nem összefüggően csinálja, hanem egyetlen szót keres a soknyelvű szövegtengerben; és ő törékeny alkat volt, a testi erőfeszítés mindig hamar kimerítette.

Ezért ölt gyorsan, ha harcolnia kellett.

Összeszorította a fogát. Egy ismeretlen szó nem hús-vér ellenfél, akit szíven lehetne döfni vagy fordulatból átvágni a torkát. Azt meg kell keresni, módszeres munkával, türelmesen és kitartóan. Tudni akarta, mit mondott neki a maumet; az a baljós érzés motoszkált benne, hogy valami nagyon fontosat, és nincs vesztegetni való ideje. De nem fogja bírni. A térde, a dereka, minden porcikája sajgott a hosszas álldogálástól az olvasópult előtt; és a test fáradtsága kihat a szellemre is. Ha túlerőlteti magát, a figyelme talán éppen a kritikus pillanatban lankad majd el, s elsiklik a szövegben a titokzatos szó fölött, amit keres.

Legyen hát.

Megszólalt, még mindig térdelve, ám egészen más hangon, mint az előbb. Süvöltő széllökés korbácsolt végig az ablaktalan szobán, szerteszét zilálva a könyvállványról lógó pergamencsíkokat, s pokoli jajongással eltűnt a szellőzőkürtőkben. Fekete dicsfény lobbant Mersant feje körül; a levegő megtelt fülledt, átható pézsmaszaggal. A lidércláng riadtan menekült a boltozat zárókövéhez.

Mersant mélyet, súlyosat lélegzett, és lehajolt a könyvért. Ahol a lehelete a borítófedelet érte, a keményre cserzett bőrön zúzmaravirágok nyíltak, a tartópántokat dér lepte el. Visszalökte belé a kifordult ívet, a gerincénél fogva felkapta a padlóról, az olvasópulthoz ment vele, és fél kézzel fellódította rá, hogy csak úgy puffant.

A fáradtság elenyészett, s nem is tér vissza még jó ideig. Éhezni-szomjazni sem fog, gondja volt erre is. Megteszi helyette a domínium szolgálónépe: a mosónők, a konyhás legények, a pásztorok, a lovászok, az erdőjárók, a strázsák, a várnagy. Áthárította rájuk a testi fáradalmát. Sokfelé oszlik meg, vannak hozzá elegen; nem fogja megviselni őket. És ha mégis, az sem számít. Azért élnek itt, hogy őt szolgálják: létezésüknek ez az egyedüli értelme.

Ingerült intéssel a pulpitus fölé parancsolta a reszkető lidércfényt, és fellapozta a könyvet, a harmadik fóliónál. Szúrós tekintetét a pergamenoldalakra vetette, s elvakkantott egy kurta káromkodást. Igen, nem tévedett: volt arab szójegyzék, de díszesen kalligrafált szulusz írással, amit csupán a perzsa tartományokban tanítanak, Ibériában nem. A középső hasáb glagolita szláv volt, a legszélső pedig latin betűs ugyan, de hogy milyen nyelven, azt még csak nem is sejtette.

Nem baj. A hangalaknak egyeznie kell, többé-kevésbé legalábbis; hiszen egy ismeretlen nyelven kimondott szó írásos rögzítésére nincs szabály. A kezdőhangot ő b-nek hallotta, ám lehet p, v vagy wav is. Az utána következők... igen, sokféle változattal számolhat. Ha ügyel mindegyikre, és a szó egyáltalán szerepel a jegyzékben, előbb-utóbb meg fogja találni.

És ha megint fáradni kezdene, megismétli az áthárító bűvölést. Bármi is légyen ez a talány, nem fog ki rajta. Legyőzi, mint eddig mindent és mindenkit.

A hosszú mutatóujj megérintette a szláv betűs szöveghasáb első szavát.

- Incipit...

Megjelenés: 2011.03.06.
Kiadó: Delta Vision
Szerző: Raoul Renier
Borítófestő: Boros & Szikszai
Terjedelem: 264 oldal
ISBN szám: 978 963 9890 15 2
Kötés: kartonált
Nyelv: magyar

Használjon szünetet a címkék elválasztásához. Használja az aposztróf jelet (') kifejezésekhez.


Értékelje a terméket!

Csak regisztrált felhasználók írhatnak értékelést. Kérjük, jelentkezzen be, vagy regisztráljon!