Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

Nagyon jól hangzik ez a weird menace, szeretem a horrort is és a detektívsztorikat is( ja és persze Dashiel Hammett-et és a Saw filmeket is big_smile ), kíváncsi vagyok Howard-nak, hogy sikerült vegyítenie a kettőt.

Ami a zenéket illeti, én is támogatom, bár a metál elég távol áll tőlem, azért van amit meghallgatok, pl. az első két Kull királyos tetszik.
A szimfonikus feldolgozások viszont jöhetnek minden mennyiségben.

"-Próbálsz úgy írni mint a magazinbeli fickók?"(Tevis Clyde Smith)
-A pokolba, dehogy!
-Próbáljanak ők úgy írni ahogy én!"(Robert E. Howard)
(The Whole Wide World)

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

Imi írta:

Ami a zenéket illeti, én is támogatom, bár a metál elég távol áll tőlem, azért van amit meghallgatok, pl. az első két Kull királyos tetszik.

Akkor szerintem a Rosae Crucis-féle Bran Mak Morn-album is be fog jönni, mert ugyanaz a műfaj. smile A második két Kull király-szám már erősen black, az tényleg inkább csak metálosoknak való.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

Tükörálarc írta:
Imi írta:

Ami a zenéket illeti, én is támogatom, bár a metál elég távol áll tőlem, azért van amit meghallgatok, pl. az első két Kull királyos tetszik.

Akkor szerintem a Rosae Crucis-féle Bran Mak Morn-album is be fog jönni, mert ugyanaz a műfaj. smile A második két Kull király-szám már erősen black, az tényleg inkább csak metálosoknak való.

Afelett a hozzászólásod felett valahogy elsiklott a tekintetem, köszi, hogy felhívtad rá a figyelmemet, telibe találtad tényleg bejönnek ezek is.

"-Próbálsz úgy írni mint a magazinbeli fickók?"(Tevis Clyde Smith)
-A pokolba, dehogy!
-Próbáljanak ők úgy írni ahogy én!"(Robert E. Howard)
(The Whole Wide World)

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

Nagyon érdekesnek (és különlegesnek) tűnnek ezek a howardi weird menace történetek smile És a horrorjairól kaphatnánk még infokat? smile Azt levettem, hogy van nála egy lovecrafti vonal meg a másik. De mégis, hogy képzelje el, aki még nem olvasott tőle horrort?

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

clive írta:

De mégis, hogy képzelje el, aki még nem olvasott tőle horrort?

Például így:

Az ajtó bezárult, és Falred megkezdte a virrasztást. Helyet foglalt az egyetlen széken, amivel a szoba büszkélkedhetett, olykor rápillantott a formátlan, letakart halomra a vele szemben lévő ágyon és olvasni kezdett a megmunkálatlan asztalon álló lámpa halovány fényénél.

Kint gyorsan gyülekezett a sötétség, végül Falred letette a magazint, hogy pihentesse a szemét. Megint az alakot nézte, ami életében Adam Farrel porhüvelye volt, azon tűnődve, hogy minő furcsa vonás az emberi természetben az, ami egy tetem látványát nem egyszerűen kellemetlenné, de sokkal inkább félelem tárgyává teszi. Ostoba tudatlanság, döntötte el magában lustán, halott dolgokban az eljövendő halálunk emlékeztetőjét látni, és jobb híján azon kezdett el elmélkedni, hogy mit tartogathatott az élet ennek a megkeseredett és barátságtalan öregembernek, akinek se rokonai se barátai nem voltak, s aki ritkán hagyta el a házat, amiben halálát lelte. A szokásos történetek keringtek a fösvény által összeharácsolt vagyonról, de Falredet annyira nem érdekelte az egész ügy, hogy semmilyen kísértéssel nem kellett megbirkóznia, hogy felforgassa a házat rejtett kincs után kutatva.

Egy vállrándítással visszatért az olvasmányához. A feladata sokkal unalmasabb volt, mint amilyennek gondolta. Egy idő után felfigyelt rá, hogy minden egyes alkalommal összerezzen, amikor felpillant a magazinból és tekintete az ágy gyászos birtoklójára esik; önkéntelen mozdulat volt ez, mintha egy pillanatra elfeledkezne a halott jelenlétéről és a látvány kellemetlenül emlékezetébe idézné. Az összerezzenés alig észlelhető volt és ösztönös, de szinte megharagudott érte magára. Először jutott el tudatáig a végtelen és fullasztó csend, ami körülölelte a házat – olyan csend, amiben osztozott az éjszakával, mert az ablakon sem szűrődött be semmi hang. Adam Farrel olyan messze lakott a szomszédjaitól, amennyire csak lehetett, egyetlen másik ház sem volt hallótávolságon belül.

Falred megrázta magát, mintha így akarná megszabadítani elméjét az ízléstelen találgatásoktól, és visszatért az olvasmányához. Váratlanul kósza fuvallat csapott be az ablakon, amitől hunyorogni kezdett a lámpa lángja, majd hirtelen kialudt. Falred halkan szitkozódva tapogatózott a sötétben gyufa után, közben megégette az ujját a lámpaüveggel. Meggyújtott egy gyufát, újragyújtotta a lámpát, és az ágyra átpillantva borzalmas megrázkódtatás érte. Adam Farrel arca vakon meredt rá, üveges és tágra nyílt, holt szemével, melyet eltorzult, szürke vonások kereteztek. Annak ellenére, hogy Falred ösztönösen remegni kezdett, elméje ésszerű magyarázatot adott a jelenségre: a halottat fedő lepel hanyagul lett az arcára terítve, így a hirtelen támadó huzat összegyűrte és félresodorta.

Bár volt valami hátborzongató az egészben, valami félelmetesen szuggesztív – mintha a sötétség köntösébe burkolózva egy halott kéz lökte volna odébb a leplet, akárha a holtest készült volna fölkelni…

Falred, aki hajlamos volt a képzelgésre, megvonta a vállát e kísérteties gondolatokra, aztán átment a szoba túlvégébe, hogy visszaterítse a szemfedőt. Úgy tűnt neki, mintha az élettelen szemek rosszindulatúan bámulnák, olyan gonoszsággal, ami messze meghaladta a halott életében tanúsított gorombaságát. Mindezt élénk fantáziája művének tudta be, és újra lefedte a szürke arcot, visszahőkölvén, amikor a keze majdnem hozzáért a hideg testhez – sima és nyirkos, a halál érintése. Olyan borzongás futott végig rajta, amit a holtaktól való természetes irtózás kelt az élőkben, aztán visszatért a székéhez és a magazinjához.

Amint végre lassan kezdett elálmosodni, lefeküdt a heverőre, ami eredeti tulajdonosának valami fura szeszélye folytán képezte részét a terem szegényes berendezésének, és alváshoz készülődött. Úgy döntött, hogy nem oltja el a lámpát, azt bizonygatva magának, hogy a szokás szerint amúgy is illik égve hagyni a fényt a holtaknak; mivel nem akarta beismerni, hogy nem akaródzik neki a sötétben feküdni a holttest mellett. Elszendergett, majd hirtelen rezzenéssel fölébredt és a letakart ravatalra nézett. Csend uralta a házat, és meglehetősen sötét volt odakint.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

Két további böngészdés zenei link a Bran Mak Morn és a piktek c. kötetünkhöz:

Kapcsolódó zenék:

Cauldron Born: …and Rome Shall Fall
Cauldron Born: Finder of the Black Stone

Az első az Árnykirályok, a második A föld férgei c. elbeszéléshez kapcsolódik; és igen, szintén metál. smile

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

Köszönöm a részletet, nekem nagyon tetszik  cool

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

A témához illő zenék kereséséhez ajánlanám a Bal-Sagoth nevű angol szimfonikus black metal zenekart. Howard, Lovecraft és CAS is az ihletőik között vannak.

Utoljára Deev szerkesztette (2012.10.03. 22:49:11)

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

Deev írta:

A témához illő zenék kereséséhez ajánlanám a Bal-Sagoth nevű angol szimfonikus black metal zenekart.

Na, őket a Turlogh O’Brien és a kelták c. Howard-válogatásunkhoz tartogatjuk: elvégre abban lesz benne a Bal-Sagoth istenei c. elbeszélés… Persze oda sem linkelünk majd be mindent, maradjon valami a Sarki regék: Hyperborea c. CAS-kötetnek is! big_smile

De igazad van, akad pár olyan számuk, ami a Kull király és az ősökhöz passzol leginkább. Ezek az első albumról valók, ami nyersebb hangzású a későbbieknél, úgyhogy csak kettőt linkelek be kóstolónak:

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

Haha, esküszöm, kéne egy új folyamot indítanotok MMM (Mester Művek Metál) címen, amiben kis füzetecskében közlitek a sorozathoz kötődő zenekarok összegyűjtött számainak dalszövegeit és azoknak fordításait + grátisz home made válogatás CD-t csatoltok a füzetekhez! Itt az ideje több piacra is betörni!  big_smile

"To me a book is a message from the gods to mankind; or, if not, should never be published at all."
- Aleister Crowley

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

Bachstein írta:

Haha, esküszöm, kéne egy új folyamot indítanotok MMM (Mester Művek Metál) címen, amiben kis füzetecskében közlitek a sorozathoz kötődő zenekarok összegyűjtött számainak dalszövegeit és azoknak fordításait + grátisz home made válogatás CD-t csatoltok a füzetekhez!

A Kimméria c. Howard-vers magyar nyelvű megzenésítését a Mechanixtól ismered? smile Mindenkinek ajánlom a figyelmébe: ballada stílusban dolgozták fel, azoknak is bejön, akik amúgy nem rajonganak a metálért.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

Hanaiwa olvasói méltatása Robert E. Howard: Cormac Mac Art és a piktek c. kötetéről (MM Klasszikusok 07):

"All fled, all done so lift me on the pyre
the feast is over and the lamps expire"

Ez volt Howard búcsúüzenete amit az írógépében találtak az öngyilkossága után. Máig vitatják hogy mentálisan beteg volt-e, vagy eszméi, beállítottsága volt a háttere ennek a cselekedetének. Sokszor írta levelezésében hogy megöregedni nem akar, és a fiatalon elmúlást nevezik meg kritikusai Howard karakterei legfőbb építőelemének. Akárhogy is, valószínűleg ezzel a nézetével került legközelebb hogy megérthesse és írhasson az olyan népekről, mint a vikingek, és ezért ő máig a legjobb a dark fantasy megteremtésében. Alakjai Conan-tól Solomon Kane-n át CormacMac Art-ig megkerülhetetlenek, ha valaki a sötétebb hangulatú történelmi és fantasztikus irodalmat kedveli.

A Delta Vision Howard sorozata unikum, mert a hagyatékból előkerült részleteket is közreadja, és szöveghűen újraolvashatjuk a régebbi történeteket is. Főhajtás ezért a kiadónak!

Howardtól meg ha éltem volna akkor biztosan ezzel a versrészlettel búcsúzom:

"The steeds of Valkyrie arrive
to claim what is their own
in Valhalla Odin waits
for a man returning Home"

Értékelés: 5 csillagból 5

Forrás: moly.hu
http://moly.hu/konyvek/robert-e-howard- … a-vikingek

Privát megjegyzés a fentiekhez: nálunk – és Amerikában – a keresztény kultúrkör öröksége, hogy az öngyilkosoknál automatikusan tartós vagy ideiglenes pszichológiai problémákat feltételezünk. Pedig az öngyilkosság adott esetben teljesen racionális, értékrendi alapú, erkölcsileg méltánylandó cselekedet is lehet. Tessék csak utánanézni, hogyan gondolkodtak erről a japánok vagy a régi rómaiak! Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy lelkendezek Howard öngyilkosságán, hiszen annyi mindent írhatott volna még. De szilárd meggyőződésem, hogy tettét nem kétségbeeséstől elborult fővel és különösen nem elmebetegen követte el. Ez csak a minden lében kanál lélekturkászok utólagos okoskodása egy olyan emberrel kapcsolatban, aki maga döntötte el, mikor és hogyan fejezi be az életét.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

Tükörálarc írta:

az öngyilkosoknál automatikusan tartós vagy ideiglenes pszichológiai problémákat feltételezünk

Howardnál ugyanakkor fennálltak ilyen problémák. Nehéz megmondani, hogy az öngyilkosságában mennyiben befolyásolták, de amíg élt, sem érzelmileg, sem lelkileg nem volt stabil. Alsó hangon is pszichiátriai eset volt, és ennek nem mond ellent az, hogy nem kezelték pszichiátriai betegként.

Ezt sincs értelme eltitkolni.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

Tükörálarc írta:

Pedig az öngyilkosság adott esetben teljesen racionális, értékrendi alapú, erkölcsileg méltánylandó cselekedet is lehet. Tessék csak utánanézni, hogyan gondolkodtak erről a japánok vagy a régi rómaiak! Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy lelkendezek Howard öngyilkosságán, hiszen annyi mindent írhatott volna még. De szilárd meggyőződésem, hogy tettét nem kétségbeeséstől elborult fővel és különösen nem elmebetegen követte el. Ez csak a minden lében kanál lélekturkászok utólagos okoskodása egy olyan emberrel kapcsolatban, aki maga döntötte el, mikor és hogyan fejezi be az életét.

Amennyire én tudom, Howard öngyilkosságát imádott édesanyja halála, apjától való elhidegülése, és a mind nyomasztóbbá váló anyagi gondok együttes hatása váltotta ki. Tehát egy végsőkig elkeseredett, gyökerét vesztett, sorsát kilátástalannak érző fiatalember cselekedetéről van szó, amivel talán korábban is kacérkodott, de a krízis  mélypontján meg is tette. Howard eljárásában tehát semmiféle magasabbrendű erkölcsi megfontolást, ókori római vagy japán szellemiséget nem tudok felfedezni. Utólag ideológiát gyártani hozzá, vagy bármit belemagyarázni persze lehet, de nem  biztos, hogy ezzel a portré valós vonásait erősítjük.

Sőt, ha onnan nézzük, hogy Howard milyen hősöket, karaktereket teremtett, még nyilvánvalóbb a kontraszt. Ha olyan férfi lett volna, mint amikről írt - a végsőkig küzdő, a vesztes helyzetet is győztesre fordító harcos -, sokkal inkább választotta volna a helytállást, a tusát, vagyis a gondokkal való szembenézést, és azok megoldását. Szinte hallom, ahogy Conan (a kimmériai, vagy a kalóz, egyremegy) asszony módjára rimánkodó, erőtlen puhánynak, reszkető ínú, nyáladzó korcsnak nevezi. Ahogy látom, Howard tette inkább arról árulkodik, hogy hajlamos volt elkerülni a problémákat, és  nem tudott vagy akart hosszú - és talán esélytelen - harcba kezdeni saját helyzetének rendezése érdekében. Legjobb esetben is csak kudarckerülésről, a hárítás végletes formájáról van szó. Innen közelítve sem sikerült semmi emelkedett eszmeiséget felfedeznem.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

@wolferine: Itt gyakorlatilag Howard első életrajzírójának, Lyon Sprague de Campnak a gondolatmenetét követed. Nem mellesleg ő volt az egyik szerkesztő, akinek áldásos működése miatt az eredeti REH-szövegeket filológiai aprómunkával kell rekonstruálni; ez önmagában sokat elárul arról, hogy mennyire értette meg ő Howardot. Hadd idézzek közvetlenül tőle:

The neurotic Howard suffered from Oedipean devotion to his mother and, though a big and powerful man like his heroes, from delusions of persecution. He took to carrying a pistol against his "enemies" and, when his aged mother died, drove out into the desert and blew his brains out.

Ennek a némileg leegyszerűsítő szemléletnek az alapos kritikáját Mark Finn adta meg a Blood and Thunder: The Life and Art of Robert E. Howard c. könyvében. A téma árnyaltabb értelmezéséhez tudok javasolni tőle egy online cikket is:

Mark Finn: Whispers of Imbecility

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

Tükörálarc írta:

@wolferine: Itt gyakorlatilag Howard első életrajzírójának, Lyon Sprague de Campnak a gondolatmenetét követed.

Nem vagyok olyan jó angolból, hogy bonyolultabb szövegeket olvassak, és amúgy sem szokásom idegen tollakkal ékeskedni. A saját véleményemet írtam, ami végső soron arra vezethető vissza, hogy nem hiszek az öngyilkosok hősiességében, vagy bátorságában.

Nem tudom, Camp milyen író volt, de jópár évvel ezelőtt valamelyik keménytáblás Cherubion fantasy exkluzívban megjelent néhány általa kiegészített, befejezett Howard-sztori, amit már akkor is harmatgyengének találtam. Annyi elég is volt Campból/tól.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

wolferine írta:

Nem vagyok olyan jó angolból, hogy bonyolultabb szövegeket olvassak, és amúgy sem szokásom idegen tollakkal ékeskedni. A saját véleményemet írtam, ami végső soron arra vezethető vissza, hogy nem hiszek az öngyilkosok hősiességében, vagy bátorságában.

Nem arra céloztam, hogy de Camptól vetted át az érvelésedet, csak arra, hogy Howard pszichológiai profilját illetően a gondolatmeneted párhuzamokat mutat az övével. Bocs, ha félreérthetően fogalmaztam! smile

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

wolferine írta:

A saját véleményemet írtam, ami végső soron arra vezethető vissza, hogy nem hiszek az öngyilkosok hősiességében, vagy bátorságában.

Ez a hozzászólásod a Tükörálarc-gárdán belül is élénk diskurzust indított el. smile

A vita gerjesztésének mindennemű szándéka nélkül, de hadd álljon itt egy írói névsor, csak így kapásból: Ernest Hemingway, Heinrich von Kleist, Virginia Woolf, Márai Sándor, Hunter S. Thompson, Arthur Koestler, Mishima Yukio, Stefan Zweig, Günter Sachs, Thomas Chatterton, Gertrude Bell, Wass Albert, Henry de Montherlant, Horacio Quiroga, Emilio Salgari, Jan Potocki, Rex Beach, Dorothy Uhnak, Charlotte Perkins Gilman, Jane Aiken, Thomas M. Disch, H. Beam Piper, James Tiptree Jr., Edward Lucas White. (A zsánerszerzők azért szerepelnek arányaikon felül, mert az ő életrajzukat a munkámból kifolyólag jobban ismerem.) Ezekről az írókról, akik egyébként eszmei és ideológiai téren a legkülönbözőbb nézeteket vallották, egy komplett klinikára való pszichológus és pszichiáter sem tudja kimutatni (nem mintha nem próbálkoznának vele kényszeresen), hogy gyáva, akaratgyenge, rossz idegzetű, a valóságtól elforduló, a nehézségektől menekülő, labilis lelkialkatú emberek voltak. Csak éppen maguk döntötték el, hogy mikor és milyen körülmények között kívánják befejezni.

Valahogy nem tudom elvitatni a bátorságot és az akaraterőt attól az embertől, aki a megalázó módon alamizsnaként kínált ebédet azzal utasítja vissza, hogy köszöni, nem éhes, pedig már három napja nem evett (mint Chatterton). Vagy aki a 20. században gondos előkészítés után, higgadtan végiggondolva, eltervezve és kivitelezve szeppukut követ el (mint Mishima és Salgari).

Félreértések elkerülése végett: legalább ugyanilyen hosszú (ha nem hosszabb) listát lehetne összeállítani azokról az írókról-költőkről, akik valóban súlyos pszichés zavarokkal küszködve lettek öngyilkosok, József Attilától kezdve Edward Stachurán és Sylvia Plathon át Richard Brautiganig. Egy percig sem állítom, hogy ez a jelenség nem létezne; csak azt, hogy a köpönyeg nem minden öngyilkos íróra húzható rá. És személyes meggyőződésem szerint Howard azok közé tartozik, akikre nem.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

Tükörálarc írta:

Egy komplett klinikára való pszichológus és pszichiáter sem tudja kimutatni (nem mintha nem próbálkoznának vele kényszeresen), hogy gyáva, akaratgyenge, rossz idegzetű, a valóságtól elforduló, a nehézségektől menekülő, labilis lelkialkatú emberek voltak. Csak éppen maguk döntötték el, hogy mikor és milyen körülmények között kívánják befejezni.

Én sem azt állítom, hogy az öngyilkosok általában gyávák lennének, hanem azt, hogy a végső tettükben semmiféle hősiesség, bátorság, magasabb eszmeiség nincs, és ezért nem érdemes heroizálni az alakjukat, és mitizálni a viselkedésüket. (Ha már itt tartunk, az öngyilkosok leginkább túlérzékeny, hullámzó kedélyű, labilis emberek, amivel nem azt mondom, hogy pszichés zavaraik lettek volna. De persze, nem lehet, és nem is szabad általánosítani.)


Tükörálarc írta:

Személyes meggyőződésem szerint Howard azok közé tartozik, akikre nem.

Az általam ismert tények és mozzanatok alapján az ellenkező véleményre hajlok, de ezen nyilván nem fogunk összeveszni. smile Már csak azért sem, mert nincs olyan bizonyíték, ami egyértelműen, vitathatatlanul alátámasztaná ezt vagy azt az álláspontot, így szükségképpen nagy tér jut a szubjektumnak.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

@wolferine: Ó, eszemben sincs általában heroizálni az öngyilkosságot; megjegyezném azonban, hogy a megítélése erősen kultúrafüggő. A rómaiaknál és a japánoknál például kifejezetten a rendíthetetlen jellemerőt kapcsolták össze vele. Aztán ott van a Freitod fogalma, amikor valaki nem önkezével vet véget az életének, de tudatosan és szándékosan vállal fel olyan helyzetet, amelyből biztosan nem fog kijutni élve. In practice ez szinte semmiben nem különbözik az öngyilkosságtól, mégis osztatlan megbecsülés övezi még az európai kultúrában is. Vegyük észre, hogy Howard irodalmi munkásságában ez rendkívül gyakran előforduló motívum. smile

Nem akarom túlzottan elvinni a beszélgetést ebbe a kicsit offolós irányba, hiszen inkább csak a látószögünk különbözik, mint a véleményünk; de akit érdekel a téma, annak ajánlok figyelmébe néhány könyvet, amelyből tovább tájékozódhat.

Émile Durkheim: Az öngyilkosság. Szociológiai tanulmány (Bp., Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1982.)

Zonda Tamás: Az öngyilkosság kultúrtörténete. Rövid mentalitástörténet (Bp., Végeken Alapítvány, 1991.)

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

wolferine írta:

Én sem azt állítom, hogy az öngyilkosok általában gyávák lennének, hanem azt, hogy a végső tettükben semmiféle hősiesség, bátorság, magasabb eszmeiség nincs, és ezért nem érdemes heroizálni az alakjukat, és mitizálni a viselkedésüket. (Ha már itt tartunk, az öngyilkosok leginkább túlérzékeny, hullámzó kedélyű, labilis emberek, amivel nem azt mondom, hogy pszichés zavaraik lettek volna. De persze, nem lehet, és nem is szabad általánosítani.)

Bocsáss meg, éppen én jeleztem az imént, hogy kezdjük túlnyújtani a témát, de nem bírom megállni, hogy ne térjek vissza rá még egy hozzászólás erejéig. smile Olvasd csak:

Ne is szeressük, ne is gyűlöljük túlságosan az életet. S még ha az ész azt tanácsolja is, hogy vessünk neki véget, nem vaktában s nem elhamarkodva kell gyors elhatározásra jutni. Az erős és bölcs férfinak nem elfutnia kell az élettől, hanem eltávoznia. […] Egyetlen lánc kötöz meg bennünket, az élet szeretete; nem kell ugyan leráznunk, de annyira szét kell tördelnünk, hogy amikor a körülmények úgy parancsolják, semmi ne tartóztasson, ne akadályozzon: készek legyünk nyomban megtenni, amit így is, úgy is megteszünk. Élj egészségben!

Ezek Seneca szavai. Olyannak tűnnek, mintha egy túlérzékeny, hullámzó kedélyű, labilis ember írta volna őket, akinek a végső tettében semmiféle hősiesség, bátorság, magasabb eszmeiség sincs? smile Mert ő nem tartozott azok közé, akik bort isznak és vizet prédikálnak: valóban úgy halt meg, ahogy másoknak értekezett róla.

Az élet nem mindenen fölül való érték, amelyhez mindenáron, foggal-körömmel ragaszkodni kell, egyre megalázóbb kompromisszumokat vállalva, az emberi méltóság rovására. És nekem van egy olyan érzésem – amit természetesen lehet vitatni –, hogy Howard ezzel tökéletesen tisztában volt. smile

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

Linkajánló

Bizonyosságként, hogy valóban többen vagyunk; összefoglaló két Howarddal foglalkozó tanulmányról, ami látszólag eltér az eddigi témától, de mégsem teljesen - ugyanis arról fest képet, hogy milyen lehetett Howard emberideálja, avagy tényleg barbár-e a barbár ősnép?

Cro-Magnon Atlanteans: Robert E. Howard and the Works of Lewis Spence
Cro-Magnon Atlanteans Redux

Ezekben a cikkekben Jeffrey Shanks azt a kérdést járja körbe, hogy Howard vajon hogyan képzelhette el az atlantiszi embert, és milyen tudományterületek gyakorolhattak hatást a véleményformálására. A tanulmány elsősorban az őstörténeti feltárások és az antropológiai kutatások irányából közelít, és Lewis Spence Atlantisszal foglalkozó műveiből emeli ki a Howard alkotásaival összecsengő gondolatokat.

Az a kérdés, hogy vajon a cro-magnoni ember és Atlantisz népe között van-e összefüggés, nem igazán releváns ebben a vonatkozásban, az pedig csak legfeljebb feltételezhető, de teljességgel nem bizonyítható, hogy Howard valóban egyetértett-e ezzel. Az ő művei történelmi fikciók, és talán bölcsebb ekként is kezelni őket. Valójában két másik fontos gondolat rejtezik ebben a cikkben: egyrészt láthatjuk, hogy Howard fejében egy megalapozott, több tudományterületről gyűjtött és egységbe állított kép alakult ki arról, hogy mit is ért ő az özönvíz előtti ember és annak utódai alatt.

A másik tanulság pedig, hogy Howard egyáltalán nem eltunyult harmóniában élő, ultracivilizált jelenségekként képzelte el Conan őseit, sem pedig csapott homlokú, robusztus előemberekként – miként azt olyan gyakran ábrázolják helytelenül a műveit feldolgozó filmekben és képregényekben egyaránt –, hanem magas, izmos, kifejezetten intelligens, párducmozgású ragadozókat látott bennük, erőteljes és szilaj harcosokat. S nem utolsósorban számos tekintetben modern embereket, akiket vad elszántság vezérelt, de mérlegelve ítélték meg a világot és helyzetüket benne.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

Nagyon érdekes beszélgetés alakult ki az öngyilkossággal kapcsolatban, s bár nem akarom visszaterelni erre a témát, engedjétek meg, hogy beszúrjam egyik kedvenc filozófusom idevágó idézetét, amellyel teljes mértékben egyet tudok érteni.

“It is not worth the bother of killing yourself, since you always kill yourself too late.”
"Nem éri meg azzal fáradoznod, hogy megöld magadat, mert bármikor is teszed meg, már elkéstél vele."

- Emil Cioran

"To me a book is a message from the gods to mankind; or, if not, should never be published at all."
- Aleister Crowley

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

Hűha, három hozzászólás is, ugyanazzal a névvel és képpel. Remélem, legalább nektek nem okoz gondot különbséget tenni magatok között! smile

Az élet nem mindenen fölül való érték, amelyhez mindenáron, foggal-körömmel ragaszkodni kell, egyre megalázóbb kompromisszumokat vállalva, az emberi méltóság rovására.

Az élet igenis a legnagyobb érték, amivel az ember rendelkezik. Ráadásul ingyen, már-már ajándékba kapta. És ha így van, szerintem a legkevesebb, hogy megbecsüli, értelmes célokra fordítja, és nem dobja el magától. Főleg nem feleslegesen, hiába, vagy értelmetlenül. Mert ha - úgymond a méltósága védelmében - eldobja magától, azzal (többek között) attól az esélytől fosztja meg magát, hogy másokkal elismertesse annak méltóságát. Egy öngyilkos valahogy kevés tiszteletet vált ki az emberekből - főleg, ha egy alapvetően kudarcos, vagy kilátástalannak érzett helyzetből menekült az illető. Részemről ennyi.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Klasszikusok

wolferine írta:

Hűha, három hozzászólás is, ugyanazzal a névvel és képpel. Remélem, legalább nektek nem okoz gondot különbséget tenni magatok között! smile

A három hozzászólást ketten írták. smile Elismerem, kicsit zavaró, de az olvasók számára még mindig kényelmesebb megoldás, mintha egyenként kéne számon tartaniuk, hogy most melyik is az a kábé féltucat nick, aki a műhelyünk nevében nyilatkozik. neutral

wolferine írta:

Egy öngyilkos valahogy kevés tiszteletet vált ki az emberekből - főleg, ha egy alapvetően kudarcos, vagy kilátástalannak érzett helyzetből menekült az illető.

Széchenyi István, Teleki László, Teleki Pál. Vagy: éppen ma üljük Batthyány Lajos emlékünnepét. Szerinted kevésbé lenne méltó a tiszteletünkre, ha a tőr, amit a felesége becsempészett hozzá a kivégzése előtti éjszakán, történetesen élesebb, és mégis menekülést nyújt számára kilátástalan helyzetéből?