Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Tükörálarc írta:

...de Imit már kezdi befogni. smile

Majd igyekszem. tongue

Ami a szemelvényt illeti nekem tetszik és nagyon kíváncsi vagyok a végére.

Utoljára Imi szerkesztette (2013.01.16. 20:00:25)

"-Próbálsz úgy írni mint a magazinbeli fickók?"(Tevis Clyde Smith)
-A pokolba, dehogy!
-Próbáljanak ők úgy írni ahogy én!"(Robert E. Howard)
(The Whole Wide World)

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Íróéletrajz

AMBROSE BIERCE

http://kepfeltoltes.hu/130117/Ambrose_Bierce_www.kepfeltoltes.hu_.jpg

Ambrose Bierce 1842. június 24-én született az ohiói Meighs Countyban, halálának pontos helyszíne és időpontja ismeretlen. Ebben a nyitómondatban mindjárt két érdekes-sajátos adat is szerepel: az egyik a szerzőnk életpályáját lezáró kérdőjel, a másik a neve. Apja, Marcus Aurelius Bierce ugyanis mind a tizenkét gyermekének „A” betűvel kezdődő nevet adott.

Bierce már kiskorában is sokat olvasott, és kifejezetten önfejű gyermeknek bizonyult. Tizenöt évesen elszökött otthonról, és nyomdasegédnek állt, vagy ahogy angolul hívják: printer’s devilnek, azaz nyomdai ördögnek. Ez már elővetítette pályája alakulását, hiszen abban az időben ez a foglalkozás – ahogy Malcolm Cowley kifejti Az amerikai író természetrajzában – az írói hivatás előszobájának számított.

1861-ben kitört az amerikai polgárháború, ő pedig szinte azonnal belépett a 9. indianai gyalogezredbe, ahol 1862-től térképészként szolgált. A háborús évek gyakorolták az első nagy jellemformáló hatást Bierce-re, és ezzel irodalmi munkásságára is. Ott volt a Rich Mountain-i, a shiloh-i és a kennesaw-i ütközetben, az utóbbiban szerzett súlyos fejsérülése miatt 1865-ben le kellett szerelnie. 1866-ban még részt vett a William B. Hazen vezérőrnagy által vezetett katonai expedícióban a nyugati partok felé, 1867-ben azonban visszatért San Franciscóba.

A polgárháború során első kézből szembesült az emberi élet törékenységével: ebből az élményanyagból merít az 1891-ben megjelent Tales of Soldiers and Civilians (Történetek katonákról és civilekről) c. novelláskötete. Két gondolatot érdemes kiemelnünk a könyvvel kapcsolatban. Az egyik a cím: Bierce éles vonalat húzott az egyenruhások és a polgári lakosság közé, mondván, hogy a civilek képtelenek megérteni, min mentek keresztül a katonák, aki közé ő élete végéig sorolta magát. Másrészt ebben a kötetben találhatóak a legismertebb, folyamatos olvasottságnak örvendő elbeszélései, mint például An Occurence at Owl Creek Bridge (A Bagoly-folyó) és A Horseman in the Sky (Az égi lovas).

Bierce eléggé változó elismertségnek örvendett, aminek fő oka, hogy elsődlegesen újságírói munkásságot folytatott. Korának egyik meghatározó publicistája volt, összegyűjtött cikkei több vaskos kötetet tesznek ki; ehhez mérten sokkal kevesebb novellát és verset írt, regényt pedig egyáltalán nem. Irodalmi munkásságáról szólva megkerülhetetlen, hogy kitérjünk jellegzetes eszköztárára: maró cinizmus, komor morbiditás, borús és kőkemény világkép köszön vissza írásaiból, melyek bővelkednek a hátborzongató, felfoghatatlan elemekben. Epésen szatirikus cikkei már-már rettegetté tették kortársai körében, ennek köszönhette a „Bitter Bierce” és a „Bierce the Bully” (azaz Keserű Bierce és Kötekedő Bierce) beceneveket. Nem véletlen, hogy életpályáját, stílusát gyakran állítják párhuzamba Swiftével.

Hiba volna azonban azt gondolni, hogy újságcikkei nem időtállóak. Bierce nagyfokú éleslátással, a rá jellemző, már-már szadista gúnnyal és retorikai kegyetlenséggel kritizálta a korrupt politikai elitet, a mai olvasó számára is érdekes és akkurátus képet festve róluk.

Zsurnaliszta karriere a San Francisco News-Letter és a California Advertiser nevű lapokban vette kezdetét, előbbinek a szerkesztője is volt 1868-től 1872-ig; ezután feleségével együtt Londonba költözött. Bierce 1871-ben vette el Mary Ellen „Mollie” Dayt, egy nála sokkal előkelőbb családból származó nőt. Angliai útjuk nászajándék volt, bár önerőből bővítették három éves tartózkodásra; csupán 1875-ben tértek vissza az Államokba.

E házasság gyakorolta a második nagy hatást Bierce életszemléletére, családi életében ugyanis egymást követték a katasztrófák. Mollie három gyermeket szült neki: a két fiút, Day-t és Leigh-t Angliában, a Helen nevű lányt pedig nem sokkal hazatérésük után. Bierce mindkét fiát túlélte: Day öngyilkosságot követett el 1889-ben, Leigh-t pedig az alkoholizmus vitte el 1901-ben. Mollie-val 1888 óta különéltek, miután Bierce megtalálta felesége meglehetősen bensőséges hangvételű leveleit, melyeket egy európai hódolójához intézett. Házasságuk amúgy sem volt soha felhőtlen: hivatalosan 1904-ben váltak el, Mollie a rákövetkező évben halt meg. Ezek után talán érthető, mitől keseredett meg Ambrose Bierce, s miért lett közismert mottója a nihilista „nothing matters” (semmi sem számít). Érdemes azonban megjegyezni, hogy élete tragédiáiról még a legközelebbi barátaival folytatott levelezésében sem ír többet pár sornál.

Angliai tartózkodása során jelent meg első három gyűjteményes kötete: The Fiend's Delight (Az ördög öröme), Nuggets and Dust (Por és aranyrögök) és Cobwebs from an Empty Skull (Pókhálók egy üres koponyából), melyek rövid elbeszéléseket, meséket, anekdotákat tartalmaznak. Írt a Fun és a Figaro c. folyóiratokba, valamint szerkesztette a rövid életű Lantern (Lámpás) c. lapot. Ez utóbbinak érdekes története van: Bierce nem tudta, hogy a titkos támogatója Eugénia császárné, III. Napóleon száműzött felesége, és Rochefort La Lanterne nevű lapja ellen hívta életre az angol Lanternt. Két számot élt meg a folyóirat, amit szinte teljes egészében Bierce írásai töltöttek meg. Ezeken a hasábokon született meg a Prattle (Fecsegő), Bierce később híressé vált rovata, privát műtőasztala, ahol a már ismert eszközökkel hajtott végre élveboncolást válogatott közszereplőkön.

http://www.formyhour.com/img/weird/famous_people/famous_people_6.jpg

1877-ben az Argonaut társszerkesztője lett, ám 1879-ben elhagyta a lapot, hogy betársuljon egy bányavállalatba. Kollégái megpróbálták kisemmizni; korrupt, nyerészkedő magatartásuk még jobban kiábrándította Bierce-t az emberekből, s anyagilag is rengeteget veszített ezen a kalandon. San Franciscóba visszatérve 1881-től a Wasp (Darázs) c. folyóirat főszerkesztője, négy éven át dolgozott a lapnak. Itt láttak napvilágot olyan polgárháborús és természetfölötti témájú írásai, mint A Holy Terror (Az istencsapása), a George Thurston és An Imperfect Conflagration (Tökéletlen futótűz).

1887-ben állított be hozzá William Randloph Hearst élete ajánlatával: meghívta a San Francisco Examinerhez, amelynek 1909-ig maradt munkatársa. Ezeket nevezhetjük Bierce legtermékenyebb éveinek. Az Examinerben jelentek meg mai napig legismertebb elbeszélései, majd 1891-ben a már említett Tales of Soldiers and Civilians, 1892-ben pedig a Black Beetles in Amber (Borostyánban fekete bogarak) c. verseskötet. 1893-ban írta leghosszabb elbeszélését, egy középkori gótikus melodráma átdolgozását The Monk and the Hangman's Daughter (A szerzetes és a hóhér lánya) címmel, melynek eredeti szövegét Adolphe Danziger fordította angolra. Együttműködésük azonban nem volt zökkenőmentes, barátságuk ráment a szerzői jogdíjak körüli vitára.*

----------------------------------------------------------------------
* Ebben a vitában minden bizonnyal Bierce-nek volt igaza, tekintve azt a sajátos hozzáállást, ahogyan partnere a szerzői jogokhoz és tiszteletdíjakhoz viszonyult. Danziger (eredetileg Abram Dancygier) Adolphe de Castro néven szintén írt rémtörténeteket, pontosabban pénzért íratott maga helyett másokkal, majd az eredményt némileg busásabb honoráriumért a saját neve alatt publikálta. A legnevezetesebb négere H. P. Lovecraft volt, aki egyébként lesújtó véleménnyel volt mind róla, mind az irodalmi képességeiről, és alighanem neki állított nem túl hízelgő emléket a The Call of Cthulhu (Cthulhu hívása) c. klasszikus novellájában Castro, az őrült kultista alakjában. Bierce nagyon csúnyán összeveszett Danzigerrel, egy ízben úgy elverte, hogy eltörte rajta a sétabotját. Ez a rossz emlék azonban nem akadályozta meg Danzigert abban, hogy – legalábbis saját elmondása szerint – Bierce eltűnése után expedíciót indítson Mexikóba földi maradványainak felkutatására, és a polgárháború dúlta országban személyes tárgyalásokba bocsátkozzon Pancho Villával.
-----------------------------------------------------------------------

1893-ban szerzőnk a Can Such Things Be? (Létezhetnek ilyesmik?) c. kötetbe gyűjtötte az Examinerben közölt természetfeletti témájú írásait. Mindenképpen érdemes megjegyeznünk, hogy Bierce élénken érdeklődött a hipnózis, a spiritizmus, és a miszticizmus iránt, és bevallottan nagy hatást gyakorolt rá Poe munkássága. Általában őt szokás a Poe-t Lovecrafttel összekötő láncszemnek tekinteni a természetfölötti irodalom történetében. 

Bierce 1897-ben rövid időre Washingtonba tette át a székhelyét, ahol pennáját a nagy vasútépítő nagyvállalatok – vagy ahogyan ő hívta őket, a railroad rogues (vasútzsiványok) – ellen fordította. 1906-ban jelent meg a The Cynic’s Word Book (A cinikus szótára), vagy ahogyan 1911-től ismerik: The Devil’s Dictionary (Ördögi kislexikon). Elbeszélései mellett ez Bierce talán leghíresebb hagyatéka, melyben egy-egy fogalmat definiál a maga szájíze szerint, az enciklopédiák stílusát imitálva. Nem kizárt, hogy a címben hivatkozott „ördög” egyenértékű az első címváltozatban szereplő cinikussal, figyelembe véve Bierce legénykori foglalkozását. Általában e gyűjtemény kapcsán szokták említeni a Bierce-hez társított leggyakoribb s egyben legfélrevezetőbb fogalmat: a mizantrópiát.

Bierce nagy valószínűséggel nem volt a szó klasszikus értelmében vett embergyűlölő; az ő utálkozása sokkal inkább a kiábrándultság és a patriotizmus keveréke, bármennyire furcsán hangozzék ez a párosítás. Az irodalmi előkép Swifthez hasonlóan a szatíra nyelvén beszél, morbidan és kíméletlenül, a fantasztikumot sem nélkülözve; ám bírálatának tárgya minduntalan az emberi esendőség, amit rideg hatékonysággal tár fel és tesz nevetségessé. Itt érdemes visszautalnunk a Bierce-ben élő katona-polgár kettősségre. Ennek fényében könnyen belátható, hogy az az Ambrose Bierce, aki életét kockára téve szolgálta fegyverrel a hazáját, ugyanezt a tevékenységet folytatta a folyóiratok hasábjain is, immáron tollra cserélve a közmondásosan gyengébb kardot.

1909-ben kezdte sajtó alá rendezni gyűjteményes műveit; ezekből összesen tizenkét kötet jelent meg, az utolsó 1912-ben. Időközben újra Washingtonba költözött, innen szervezte meg utolsó, rejtélyes útját. 1913-ban kitört a mexikói polgárháború, ő pedig a déli határ felé vette az irányt, mondván, hogy szeretne ott körülnézni, majd tovább haladni Dél-Amerikába.

Utolsó levelét egy közeli barátjának, Blanche Partingtonnak írta 1913. december 26-án Chihuahuából. Ebben ő maga mondja:

"As to me, I leave here tomorrow for an unknown destination."
(Ami engem illet, holnap továbbállok innen, magam sem tudom hová.)

Ambrose Bierce-nek dedikált irodalmi honlapok:
The Ambrose Bierce Site
The Ambrose Bierce Project

Ambrose Bierce írásai a Gutenberg Projecten.

Ambrose Bierce fontosabb magyar kiadásainak adatlapjai a moly.hu-n:
Ambrose Bierce összes novellái
Ördögi kislexikon
Bagoly-folyó
Legkedvesebb gyilkosságom

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Remek ismertető, köszönet érte! Egyetlen megjegyzés a második bekezdés első sorához: az olvasás mennyisége és az önfejűség mértéke között nincs sem egyenes, sem fordított összefüggés, a "bár" szó használata tehát kissé furcsa ebben a mondatban.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

wolferine írta:

Egyetlen megjegyzés a második bekezdés első sorához: az olvasás mennyisége és az önfejűség mértéke között nincs sem egyenes, sem fordított összefüggés, a "bár" szó használata tehát kissé furcsa ebben a mondatban.

Köszönjük, ebben teljesen igazad van; mindjárt segítünk a dolgon...

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Szerda lévén, íme a soros idézetünk, ezúttal alternatív időpontban. smile Elgondolkodtatok már rajta valaha, hogyan lehet ghúlokra vadászni? wink

Waldo, midőn szembesült a lehetetlen létezésével, ahogy ő mondta volna, teljesen kábult volt. Némán tűrte, hogy a konzul a beltér félhomályából a romos ajtón át a sivatagi táj véget nem érő, letaglózó ragyogásába vezesse. Hasszán követte őket, egyszer sem pillantva hátra. Szó nélkül kivette Waldo elgyengült kezéből a puskát, a sajátjával és a konzuléval együtt cipelte.

A konzul a kavicsos homokon lépkedett, talán ötven lépést tett meg délkeletre a sírbolttól, egy még nem teljesen leomlott falig, ahonnan jó kilátás nyílt a kripta bejáratára és az oldalán tátongó hasadékra.

- Hasszán, te őrködj itt! – parancsolta.

Hasszán perzsául válaszolt valamit.

- Hány kölyök volt? – faggatta Waldót a konzul. Waldo némán bámult. - Hány kölyköt láttál? – szegezte neki ismét a kérdést.

- Legalább húszat – bökte ki Waldo.

- Kizárt dolog! – csattant fel a konzul.

- Úgy tűnt, tizenhat-tizennyolcan lehetnek – bizonygatta Waldo. Hasszán elvigyorodott, és mordult egyet. A konzul elvetta tőle a két fegyvert, Waldónak adta az övét, majd a sírbolt mellett elsétálva úgy helyezkedtek, hogy nagyjából ugyanolyan távolságra legyenek az átellenes saroktól. Volt ott egy falcsonk, melynek a kripta felé eső oldalán egy kváderkő állt, nagyrészt a rom árnyékában.

- Megteszi - mondta a konzul. - Ülj arra a kőre, vesd a falnak a hátad, helyezd magad kényelembe! Kissé zaklatott vagy, de mindjárt rendbe jössz. Enned kellene valamit, de sajnos nincs nálunk semmi. Ezt mindenesetre húzd meg!

Mellette állt, amíg Waldo jókorát kortyolt a tüzes brandyből.

- Hasszán majd idehozza neked a vizeskulacsát, mielőtt elmegy - folytatta a konzul. – Igyál sokat, mert jó ideig itt kell maradnod. S most jól figyelj! Mind egy szálig ki kell irtanunk a férgeket! A hím, úgy vélem, nincs a közelben. Ha itt ólálkodott volna, már nem élnél. A kölykök nem lehetnek annyian, mint gondolod; úgy számolom, tízzel kell elbánnunk, azaz egy teljes alommal. Ki kell füstölnünk őket. Hasszán visszamegy a táborba benzinért és az őrökért. Addig te meg én ügyelünk arra, hogy egy se szökjön meg.

A szerző neve nem túl közismert nálunk, de egy híres elbeszélése megjelent már magyarul, méghozzá több alkalommal, különböző kiadványokban. Szerintetek ki lehet? És kíváncsiak vagytok a teljes novellára?

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Edward Lucas White: Amina
Érdekesnek tűnik, szívesen olvasnám a teljes novellát.

Utoljára Imi szerkesztette (2013.01.23. 19:27:15)

"-Próbálsz úgy írni mint a magazinbeli fickók?"(Tevis Clyde Smith)
-A pokolba, dehogy!
-Próbáljanak ők úgy írni ahogy én!"(Robert E. Howard)
(The Whole Wide World)

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Tetszik ez az idézet, nagyon is, végre egy kis környezetváltozás. Érdekesnek ígérkezik. Amúgy én a többi, Lukundoo and Other Stories-ban megjelent művét is szívesen olvasnám magyarul.

"To me a book is a message from the gods to mankind; or, if not, should never be published at all."
- Aleister Crowley

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Aú, pedig azt hittük, ezen legalább egy napig törni fogjátok a fejeteket!... big_smile Mindenesetre Imi újabb pontot jegyezhet föl magának:

Bachstein: 4 pont
Imi: 3 pont
elegos7: másfél pont

Bachstein írta:

Amúgy én a többi, Lukundoo and Other Stories-ban megjelent művét is szívesen olvasnám magyarul.

White nagyon egyenetlen szerző, ami nem csoda, ha figyelembe vesszük, hogy többnyire a rémálmait írta meg a horrortörténeteiben. Ez a módszer néha olyan gyöngyszemeket eredményezett, mint a Lukundoo vagy az Amina, máskor meg teljesen értelmezhetetlen írásműveket. Ha marad a szikár prózánál és a szigorú dramatikánál, általában jól teljesít; ha szaporítani kezdi a szót vagy humorral próbálkozik, szerintem már kevésbé. Hogy önálló kötete lesz-é a MesterMűvekben, majd elválik; a tematikus antológiákban biztosan találkozhattok majd a nevével.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Tükörálarc írta:

White nagyon egyenetlen szerző, ami nem csoda, ha figyelembe vesszük, hogy többnyire a rémálmait írta meg a horrortörténeteiben.

Ezt nem is tudtam, ilyen megvilágításban még érdekesebbnek ígérkeznek a novellái. Bár nem tudom, mennyire lehetséges visszaadni egy teljesen szürreális, bizarr atmoszférájú rémálmot, valószínűleg teljes egészében úgy, ahogy azt az álmodó átélte, sehogyan sem. Bár ez magától az álomtól is függ. Nekem is voltak már olyanjaim, hogy Hollywood horrorproducerei/írói őrjöngve kapkodnának az ötlet után.  big_smile

"To me a book is a message from the gods to mankind; or, if not, should never be published at all."
- Aleister Crowley

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

A legutóbbi ízelítő kapcsán meg kell jegyezzem, hogy milyen üdítő, hogy a rémségektől legalább eleinte nem kezd mindenki sikoltozni vagy kocsonyává bolondulni, hanem teszi, amit kell, és purgálni kezd. smile

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Érdekel a a novella folytatása!

És egy kérdés, amely ilyenkor általában eszembe jut, de eddig nem gépeltem be ide: szerintem semmi akadálya nincs - pontosabban: nem volna -, hogy hazai környezetben (legyen az jelenkori, vagy múltbeli, urbánus vagy népi, valós vagy fiktív), hazai szereplőkkel is előálljon valaki egy-egy rémtörténettel, vagy horrorsztorival. Ugyanakkor néhány - főleg a népmesék/néphiedelmek elemeivel operáló - írástól eltekintve valahogy mégsem születnek túlságosan nagy számban ilyen írások.

Ki mit gondol arról, hogy mi lehet ennek az oka?

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

wolferine írta:

Ki mit gondol arról, hogy mi lehet ennek az oka?

A fantasztikus irodalom szerves hazai fejlődését derékba törte a kommunista éra, amikor központilag elkönyvelték dekadens burzsoá kultúrmocsoknak, művelőit kitörölték a múltból és a perifériára vagy a realista zsánerekbe szorították a jelenben. Olvasói viszont maradtak, csak éppen negyven éven keresztül nem jutottak hozzá érdemleges hazai terméshez (illetve csupán egy kevés SF-hez a hetvenes évektől kezdve, Kuczka Péter tevékenységének köszönhetően). Vagyis a fantasztikus irodalom kultúrhagyománya nálunk megszakadt: a rendszerváltás környékén és utána kibontakozó új szerzőknek nem voltak mestereik, akiktől személyesen tanulhattak volna, az olvasóközönség pedig hozzászokott, hogy minőségi műveket csak külföldről kaphat, a magyar neveket és témákat eleve gyanakvással fogadta. Jellegzetesen szemlélteti a helyzetet, hogy a hazai SF-fantasy szerzők a kilencvenes években mind külföldi álnév alatt publikáltak, annyira bizalmatlan volt irántuk a hazai piac.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Amit írsz, szerintem elsősorban az SF-re igaz. A rettegés "birodalma" - a rémtörténetek, kísértettörténetek és mindaz, amit ma horrorként emlegetünk - mindig is csupán néhány berekre rúgott a magyar irodalomban, tehát "lakói" a szocialista időszak előtt sem voltak jelen olyan nagy számban a hazai irodalomi termésben, hogy önálló (szub) zsánerről lehessen beszélni. Amennyire tudom, a XIX. századi novellisták kisprózái között van pár darab, ami rokonítható ezzel a területtel, de aztán nagyjából semmi. A tematika nem nyert polgárjogot a magyar irodalomban, csak azzal nem vagyok tisztában, hogy pontosan miért. Az írók nem érezték úgy, hogy ilyesmiről kell/lehet írniuk? Az olvasók nem voltak fogékonyak rá? Nem alakult ki egy műhely, amelynek tagjai felvállalták volna ezt a tematikát, vagy nem volt orgánum, amely ilyen írásokat (is) kért/keresett/közölt?

De így vagy úgy: magyar horror mintha nem létezne. sad

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

wolferine írta:

Amennyire tudom, a XIX. századi novellisták kisprózái között van pár darab, ami rokonítható ezzel a területtel, de aztán nagyjából semmi. A tematika nem nyert polgárjogot a magyar irodalomban, csak azzal nem vagyok tisztában, hogy pontosan miért. [...] De így vagy úgy: magyar horror mintha nem létezne. sad

Azért ez ebben a formában kissé sarkított állítás... smile

Bálint Aladár (szerk.): Éjfél - Magyar írók kísértethistóriái
Karinthy Frigyes: A delejes halál
Szerb Antal: A Pendragon legenda

Vagy az újabb időkből...

Szalay Károly: A Sátán helytartója
Takács Tibor: Költő a vérpadon

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

A Pendragon-legenda nem horror. A delejes halál szintén nem az. De még csak rémtörténeteknek sem lehetne nevezni őket.

Utoljára wolferine szerkesztette (2013.01.25. 09:34:58)

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

wolferine írta:

A Pendragon-legenda nem horror. A delejes halál szintén nem az.

Már miért ne lenne az? Természetfölötti spekulatív irodalom, kifejezetten hátborzongató tálalásban. Talán SF volna, vagy fantasy? (Attól még semmi nem lesz SF, hogy többek között a Kozmosz Fantasztikus Könyvekben is megjelent, ha egyszer a zsáner alapvető definitív elemei hiányoznak belőle.) Vagy csak azt tekintsük horrornak, amiben kísértet, vámpír, farkasember, baltás gyilkos van?

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Nem! A horror lényege a borzongás, a félelem, az elemi rettenet, az azzal való szembesülés, hogy az ember maga, és az általa teremtett, átláthatónak és biztonságosnak tűnő világ mennyire védtelen a legősibb érzéssel (vö: HPL), vagy a gonosszal szemben. Írói szempontból tehát horror az, ami erre összpontosít, olvasói szempontból pedig horror az, ami arra készteti a befogadót, hogy a szereplőket kísérve szembenézzen a saját félelmeivel, de legalábbis elfgopndolkozzon a kérdésen.

A Pendragon-legenda kultúrtörténeti adalékokkal gazdagon fűszerezett, könnyed kézzel megírt, elegáns és szórakoztató történet, de egy ősi rejtély körül végzett nyomozásról szól, tehát leginkább detektívsztori, nem horror. (Arról nem is beszélve, hogy nem hazai környezetben játszódik, márpedig az általam hiányolt magyar horrornak ez is egyik ismérve volna.) 

Karinthy novellái pedig elsőrban a fantasztikus irodalom sodrába tartoznak, szintén nem kifejezetten horrorok.

Utoljára wolferine szerkesztette (2013.01.25. 09:51:28)

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

A horror fogalmát én ennél tágabban értelmezem, és ebben olykor a vonatkozó szakirodalom is megtámogat. smile

In general, horror fiction tends toward one of two effects, either proper fear or melancholy. Frightening stories leave the reader in a state of startled anxiety, at least for a moment or two, with the familiar side-effects (reluctance to enter dark rooms, fitful glances thrown over the shoulder). The melancholy stories on the other hand will have a depressing and demoralizing effect if executed correctly (an irritating effect otherwise).

A horror-irodalom általában kétféle hatást szokott kiváltani, tényleges félelmet vagy letörtséget. Az ijesztő történetek a riadt szorongás állapotába, hozzák az olvasót, legalábbis egy-két pillanatra, az ismerős mellékhatásokkal (vonakodás a sötét szobákba való belépéstől, kapkodva hátravetett pillantások a váll fölött). A melankolikus történetek más részről depressziót és csüggedést váltanak ki, helyes kivitelezés estén (máskülönben csak bosszúságot).

Michael Cisco: Secret Hours; Mythos Books, Missouri, p. 11.

A delejes halálban összegyűjtött Karinthy-novellák egy része szerintem tipikusan ilyen melankolikus történet. A Pendragon legendáról pedig csak annyit mondhatok, hogy amikor először olvastam gyerekkoromban, minden függönyrezzenésre kirázott a hideg (éjszaka volt); továbbá, hogy a természetfölötti elem nélkülözhetetlen kulcsszerepet játszik benne, ez pedig a detektívsztorinak bizony nem definitív ismertetőjegye.

Zsánerdefiníciókon és konkrét művek besorolásán vitatkozni mindazonáltal könnyen véget nem érő szószaporításba fulladhat. A magam részéről elfogadom az álláspontodat; egyszerűen arról van szó, hogy másképpen értelmezed a „horror” fogalmát, mint én. A vitaindító kérdésedre adott válaszomban a természetfölötti irodalom egészéről beszéltem, az összes ide sorolható zsánerrel és alzsánerrel; függetlenül attól, hogy melyiket mennyire ítéljük hangsúlyosnak a világháború előtti magyar irodalomban, az érvelésem szerintem továbbra is megáll.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

A Pendragon-legenda csakugyan nagyon jó könyv, mindenkinek érdemes kézbevenni!

Leginkább azt akartam kihozni az egészből, hogy magyar viszonylatban nem igazán vannak olyan történetek, amilyeneket szívesek olvasnék. És nagyjából ennyi.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

"A horror-irodalom általában kétféle hatást szokott kiváltani, tényleges félelmet vagy letörtséget. Az ijesztő történetek a riadt szorongás állapotába, hozzák az olvasót, legalábbis egy-két pillanatra, az ismerős mellékhatásokkal (vonakodás a sötét szobákba való belépéstől, kapkova hátravetett pillantások a váll fölött). A melankolikus történetek más részről depressziót és csüggedést váltanak ki, helyes kivitelezés estén (máskülönben csak bosszúságot)."


E.T.A. Hoffmann: A homokember novellája mindkét hatást kiváltotta belőlem smile

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

@wolferine: Azért határozottan van abban valami, amit mondasz. A magyar irodalom első vonalában a klasszikus horrort csupán Arany János képviseli néhány balladájával (Bor vitéz, Tetemrehívás). Nálunk a nagy epikusok és novellisták nem alkottak ebben a zsánerben, mint az oroszoknál vagy a franciáknál; nincsenek rémtörténeteink Mikszáth vagy Tömörkény tollából, pedig Gogol, Turgenyev, Mérimée vagy Maupassant társaságában igazán nem kéne szégyenkezniük. És olyan műhelye sem alakult ki a magyar fantasztikus íróknak, mint a németeknek az Orchideengarten körül. Szóval nem csupán a komcsikon múlt a dolog. (Ez itt a Tükörálarcok közötti vitatkozás helye.) wink

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Tükörálarc írta:

@wolferine: Azért határozottan van abban valami, amit mondasz. A magyar irodalom első vonalában a klasszikus horrort csupán Arany János képviseli néhány balladájával (Bor vitéz, Tetemrehívás). Nálunk a nagy epikusok és novellisták nem alkottak ebben a zsánerben, mint az oroszoknál vagy a franciáknál; nincsenek rémtörténeteink Mikszáth vagy Tömörkény tollából, pedig Gogol, Turgenyev, Mérimée vagy Maupassant társaságában igazán nem kéne szégyenkezniük. És olyan műhelye sem alakult ki a magyar fantasztikus íróknak, mint a németeknek az Orchideengarten körül. Szóval nem csupán a komcsikon múlt a dolog. (Ez itt a Tükörálarcok közötti vitatkozás helye.) wink


Nem lehet, hogy azért, mert sajnos a mi nagy íróink lenézték ezt a műfajt? Mert az okés, hogy fordítóként fordítottak Poe-t vagy mást, de mégsem állt neki egyik sem amolyan igazi horror regénynek. Egyik sem tartotta ezt a "profiljába" vágónak.
Használtak fel karaktereket és formákat, amiket egy horror felhasznál (pl.: kísértetek, gyilkosságok), de ezeket is úgy próbálják elhelyezni, hogy véletlen se mondhassák, hogy rémtörténetet írtak. Arany János balladákat írt, Móricz novellákat. Mindkettő képes leírni olyan dolgokat, amikből bármikor kerekedhetett volna egy horrortörténet, sőt hatásosságuk némelyiknek nagyobb is (Móricz különösen jó az nyomasztó, erőszakos prózában), de valamiért mi sem tartjuk ezeket a történeteket horrornak. Érdekes, hogy Ambrose Bierce-t annak tartjuk, még akkor is, amikor mellőzött mindenféle természetfelettit, vagy krimi jelleget és ehelyett móriczi módon mutatta be a háború borzalmait. Vannak történetek a magyar irodalomban, amiből lehetett volna horror pl.: Édes Anna, de az íróink minden esetben más utat választottak. A Pendragon legenda a végével megközelíti, de én sem tartanám ebbe a műfajba valónak. Ez számomra inkább egy kalandos krimi. Olyan krimi, aminek silányabb, de mérhetetlenül ismertebb képviselője Dan Brown.

Egyedül egy Csáth Géza az, aki lehet, hogy nem direkten horrort akart írni, de legtöbb novellája mégis beleillene / vagy megközelítőleg beleillene ebbe a kategóriába.  Persze ő is elkerüli a természetfelettit. De a legtöbb irodalomkritikus az ő novelláit sem tartaná  horrornak.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

clive írta:

Nem lehet, hogy azért, mert sajnos a mi nagy íróink lenézték ezt a műfajt?

Ha van valami, ami feltétlenül közös jellemzője egy tetszőleges generáció összes nagy írójának, hát az, hogy semmilyen esztétikai kérdésben nem értenek egyet, így egyes populáris irodalmi irányzatok általános lekicsinylésében sem. Ez így is van rendjén: az alkotó elméket nem lehet az egységesen irányadó ízlés nagy közös aklába terelni, bár a központi kultúrpolitika folyton próbálkozik vele.

clive írta:

Mert az okés, hogy fordítóként fordítottak Poe-t vagy mást, de mégsem állt neki egyik sem amolyan igazi horror regénynek. Egyik sem tartotta ezt a "profiljába" vágónak.
Használtak fel karaktereket és formákat, amiket egy horror felhasznál (pl.: kísértetek, gyilkosságok), de ezeket is úgy próbálják elhelyezni, hogy véletlen se mondhassák, hogy rémtörténetet írtak. Arany János balladákat írt, Móricz novellákat.

Pardon, de itt némi fogalmi zavar mutatkozik. Műfajilag a horrorzsáner nem a regényben bontakozott ki, a jó rémregény ma is ritka. A horror klasszikus műfaja a novella és az elbeszélés, a 19. században pedig éppen hogy a ballada. (Ami verses műfaj ugyan, de nem lírai, hanem epikus.) És Aranynál semmi nyoma nincs annak, mintha bármilyen okból idegenkedett volna a német és angol rémballadák tradíciójának magyar talajba ültetésétől. Rémtörténeteket írt ő, csak mivel nem volt prózaíró, versben.

Horrormotívumok Jókai néhány művében is megjelennek, például A lélekidomárban; és A jövő század regénye mutatja, hogy ő sem ódzkodott a fantasztikus témavilágtól. Nála inkább éppen az a probléma, hogy nagyepikus lévén, folyton szétrepesztette a rémtörténet időben-térben tradicionálisan korlátozott kereteit.

Móricz, elkötelezett sültrealista felfogását tekintve, valószínűleg tényleg felháborodottan tiltakozott volna minden ilyen gyanúsítás ellen. A vicc az, hogy közben őt is utolérte Szabó Dezső sorsa: ma már egyáltalán nem tűnik realistának, vastag prózája teljesen erejét vesztette, a regényei alig leplezett dagályos példázatoknak hatnak. Az életközeliséget csak a novelláiban tudta megőrizni, ahol a terjedelmi keretek szikárabb nyelvi ökonómiára szorították.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Egyébként nekem talán kedvenc terjedelmi formám az (ha terjedelemről beszélünk), amikor egy történet már hosszabb és több, mint egy novella, de még nem is tekinthető terjedelmes regénynek. Pl.: Clive Barker: Pokolkeltő, Az öröklét tolvaja, Neil Gaiman: A temető könyve, Peter s. Beagle: Az utolsó egyszarvú Orwell: Állatfarm stb.
Azért ez a kedvenc terjedelmem, mert egy nap alatt, nagyobb megszakítás nélkül végigtudom olvasni őket, így teljesen elbűvölik a napom.  sokkal mélyebben lehet elmerülni bennük egy novellánál, ugyanakkor a ritmusából sem esek ki az esti alvással / alvásokkal smile

Ez nem jelenti azt, hogy ne szeretném a hosszú könyveket (ó dehogyisnem, imádom őket!) vagy a novellákat, de valahogy úgy vettem észre, ha önmagában a terjedelemre gondolok, ez szokott a kedvencem lenni, a lendületesség miatt.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

clive írta:

Egyébként nekem talán kedvenc terjedelmi formám az (ha terjedelemről beszélünk), amikor egy történet már hosszabb és több, mint egy novella, de még nem is tekinthető terjedelmes regénynek.

Igen, ez az angolszász novella kategóriája, amit mi kisregénynek hívunk. A mi novellánknak náluk a short story felel meg, ez gyakran vezet félreértéshez. A kettő között meg ott van a novelette, amit leginkább elbeszélésnek lehet fordítani.