Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

ati írta:

Nem írnátok valamikor Jack Vance többi sci-fi és fantasy könyveiről?

Dehogynem, semmi akadálya. Időpontot nem merek ígérni, mert előbb föl kell frissíteni az olvasmányélményeket, azután meg időt szakítani az összefoglalásukra, de ennyi Tükörálarc között ez szerintem jó eséllyel megoldható. smile

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Azt hiszem nem tudom elégszer megköszönni amit ezen a fórumon műveltek a fantázia kultúrtörténete terén.. smile

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Katherine Grey részletes olvasói reflexiói a MesterMűvek sorozat fantasy folyamáról.

Forrás: Katherine’s Bookstore

Egy melengető-hívogatóan finom hangulatú, zöld borítós sorozat, amely kötetről kötetre meglepetést okoz. Elbűvölő és változatos, nem mindennapi kötetek. Ez a Delta Vision kiadó MesterMűvek sorozatának Fantasy alfolyama.

--------------------------------------------

Orson Scott Card: A kegyelem ára (MM Fantasy 01.)

Mindenki ismeri a szerzőt. Csak én nem... Pontosabban, nem ismertem, mielőtt A kegyelem árába bele nem fogtam. Nagyon különös utazásra vitt: egymásra épülő regék, mesék, történetek, eredetmítoszok és történelmi mondák ködébe, melyek a valóságban egyetlen kitalált ország életének eseményeit mesélték el, ám annyi szimbólummal, példázatelemmel és költői részlettel terhelten, amelyen még máig is gondolkozhatnék, ha nem olvastam volna közben már mást is. Ahogy az előszóban Kornya Zsolt is írta, ha ez a regény bor, akkor jóféle, amit "vétek egy hajtásra felhörpinteni, hiszen az igazi zamata csak hosszas ízlelgetés után bontakozik ki; az utóíze pedig még jóval azután is az ínyünkön marad, hogy a palack kiürült". Ami a legkülönösebb volt a kötetben, hogy a történet félelmetesen kegyetlen, végzetszerű, jóvátehetetlen, sötét: mégsem tudtam abbahagyni. Furcsa volt, hogy talán épp ezé a könyvé az egyetlen olyan Tikos Péter - Vass Richárd-féle borító, amely álomszép akar lenni. Egy álomcsúf könyvön...

Értékelés: külső 5 pontból 4 / belső 5 pontból 5

--------------------------------------------

Jo Walton: A király békéje (MM Fantasy 02.)

Ennek a könyvnek a beszerzésén töprengtem a legtöbbet. Ezt vettem utolsónak. Egyedül ezt bántam meg egy kicsit. Pedig: jó könyv. De. Először is, a borítója valami förtelem, s nemcsak azért, mert torz a ló és csúf a nő. Ha valamilyen ez a vaskos, 638 oldalas mű, akkor epikus, lassan hömpölygő, tele érzésekkel, színekkel, képekkel, tájakkal, amelyekben még a csaták is némák és sötétek csak, de nem brutálisak, s amelyben még a halál is monoton. Erre jön ez a vörös hajú nőstény és belémlovagol, gyorsan és véres könyörtelenséggel... Másrészt meglehetősen mást vártam, mint amit kaptam. Amit vártam: az Artúr legenda fantasy átiratát női főszereplőkkel. Ehelyett különös keverékvilág érkezett, amely legalább annyira kelta, ír és brit, mint amennyire fantasy, így amolyan se hús, se hal, tele valódi regék és dalok alapján megalkotott regékkel és dalokkal, amelyek száraz, korrekt hangulatutánzatok... Végül amikor épp kibontakozott volna a cselekmény, mindjárt félbemaradt, mert ez egy első (két) kötet. Követelem a folytatást!

Értékelés: külső 5 pontból 2 / belső 5 pontból 3

--------------------------------------------

Jack Vance: Rhialto, a Csudálatos (MM Fantasy 03.)

A kötet a sorozatban harmadikként jelent meg, de én ezt olvastam el először. Be kell valljam, egyszerre két dolog vonzott hozzá nagyon erősen: a szépséges borító, s az, hogy a másik két alfolyamból már annyi kedvencem lett, hogy úgy éreztem, erre a zöld kiskönyvre kell költenem a pénzemet... Nem bántam meg. Teljesen, egycsapásra elvarázsolt ez a világ, olyannyira, hogy mindjárt Haldokló Föld-sorozatrajongó lettem, s azóta könyvespolcomon sorakozik az egész saga, elmémben pedig első olvasásuk örömteli emléke, melyet - remélem - számos jóleső újraolvasás követ majd. Hogy mi tetszik annyira ebben a ciklusban, leírtam már itt: Fantasy felfedezéseim - Jack Vance Haldokló Földje. A Rhialto az abszolút kedvencem maradt: szerencsés kezdés volt. Ráadásul Nemes István fordította, remekül, sőt, azt gondolom, ezúttal különösen kiválóan (a Haldokló Földben azért találni még néhány engem zavaró fordulatot, például varázslók trikójáról és más efféle dolgokról). Tőle való az érdekes előszó is, amely segített megismerni Vance világát.

Értékelés: külső 5 pontból 5 / belső 5 pontból 5

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Tükörálarc, egy kérdés. Van a legendás fantasys Galaktikában egy novella E.C. Tubbtól Öldöklés a homályban címmel, aminek nekem mindig is tetszett a hangulata. Tudom, hogy Tubb elsősorban sci-fiben utazott, de most újraolvastam a szóban forgó kiadványt, és ismét megállapítottam, hogy szeretem ezt a sztorit. A neten láttam, hogy két antológia is kijött a '90-es évek végén The Chronicles Of Malkar címmel, ebből ítélve az Öldöklés főhőséhez kapcsolódó történetekkel. Ezekről mit lehet tudni? Jó a többi sztori is? Egyáltalán mennyi létezik? Ti tervezitek kiadni Tubbot valamilyen formában, valamelyik folyamban?

Plusz egy kérdés a szóban forgó Galaktikával kapcsolatban: roppantul érdekelne, hogy neked személyesen mi volt a véleményed az abban megjelent novellákról annak idején, és mennyiben változott ez esetleg az évek során?

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Chevatas írta:

Van a legendás fantasys Galaktikában egy novella E.C. Tubbtól Öldöklés a homályban címmel, aminek nekem mindig is tetszett a hangulata. Tudom, hogy Tubb elsősorban sci-fiben utazott, de most újraolvastam a szóban forgó kiadványt, és ismét megállapítottam, hogy szeretem ezt a sztorit. A neten láttam, hogy két antológia is kijött a '90-es évek végén The Chronicles Of Malkar címmel, ebből ítélve az Öldöklés főhőséhez kapcsolódó történetekkel. Ezekről mit lehet tudni? Jó a többi sztori is? Egyáltalán mennyi létezik? Ti tervezitek kiadni Tubbot valamilyen formában, valamelyik folyamban?

Bevallom őszintén, Tubbtól a szóban forgó novellán kívül én csak az Earl Dumarest-ciklust olvastam, azt sem teljesen (összesen 33 kötetről lévén szó, ez talán megbocsátható). Az klasszikus, régimódi űropera, irodalmilag nem kiemelkedő, de szolid iparosmunka, a brit kommersz SF legjobb hagyományai szerint. Ugyanakkor Tubb alkotott más zsánerekben is: a Chronicles of Malkaron kívül ott az Atilus-trilógia (ami római időkben játszódó gladiátorfantasy) és a Mirror of the Night c. válogatás (ami horrortörténeteket tartalmaz). Olvasatlanul inkább nem minősíteném őket, de felvésem arra a listára, amit a forrásfeltárásban begyűjtött restanciánkról vezetünk.

Chevatas írta:

Plusz egy kérdés a szóban forgó Galaktikával kapcsolatban: roppantul érdekelne, hogy neked személyesen mi volt a véleményed az abban megjelent novellákról annak idején, és mennyiben változott ez esetleg az évek során?

Kölyökkoromban a 45-ös Galaktika meghatározó élményt jelentett számomra, és máig a magyarul megjelent legszínvonalasabb többszerzős s&s-antológiának tartom: az Atlantisz magazin egyik száma sem ér fel vele. Ezt persze ma már olyan szakmai kihívásnak tekintem, amit a MesterMűveken belül az én feladatom lesz túlszárnyalni. smile Egy szempontból ez biztosan nem lesz nehéz, arra ugyanis elég hamar rájöttem, hogy Kuczka Péter ordas nagy butaságokat írt az utószóban, például izmoktól duzzadó Conan-imitációnak minősítette C. L. Moore hősnőjét, Jirelt. Nem igazán kedvelte a fantasyt, nem is értett hozzá, így még nagyobb elismerés jár neki, amiért a széles spektrum bemutatása végett mégis szentelt neki egy tematikus számot. Utószót meg muszáj volt írni, így hát jobb híján gyorsan összeollózta néhány keze ügyébe kerülő fülszövegből. Ezt az egyetlen szépséghibát kivéve a válogatást nívósnak és reprezentatívnak ítélem (a Gardner F. Fox-novella fordítása például sokkal igényesebb, mint a később az Atlantiszban publikált verzió), minden érdeklődőnek jó szívvel tudom ajánlani.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Tükörálarc írta:

Kölyökkoromban a 45-ös Galaktika meghatározó élményt jelentett számomra, és máig a magyarul megjelent legszínvonalasabb többszerzős s&s-antológiának tartom: az Atlantisz magazin egyik száma sem ér fel vele.

Köszönöm a választ! Nekem is nagyon tetszik felnőtt fejjel az egész gyűjtemény, épp annyira, mint amikor olyan húsz évvel ezelőtt, kábé tizenhárom-tizennégy évesen először rágtam végig.

Tükörálarc írta:

Nem igazán kedvelte a fantasyt, nem is értett hozzá, így még nagyobb elismerés jár neki, amiért a széles spektrum bemutatása végett mégis szentelt neki egy tematikus számot. Utószót meg muszáj volt írni, így hát jobb híján gyorsan összeollózta néhány keze ügyébe kerülő fülszövegből.

Igen, az utószóból érezhető az eltartás egy cseppet. smile Korábban felmerült már itt a fórumon - arra már nem emlékszem, András írta-e vagy te -, hogy amikor kijött a '80-as évek végén az a bizonyos első Conan novellagyűjtemény magyarul, és Kuczka meglátta valahol, eléggé szitkozódott. Ez talán buta kérdés, de mi volt ennek az oka? Az, hogy konkurens kiadó mászott bele a SF/fantasy irodalomba, vagy a műfajjal szembeni idegenkedése?

Utoljára Chevatas szerkesztette (2014.01.25. 10:34:52)

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Chevatas írta:

Ez talán buta kérdés, de mi volt ennek az oka? Az, hogy konkurens kiadó mászott bele a SF/fantasy irodalomba, vagy a műfajjal szembeni idegenkedése?

A rendszerváltozással Kuczka Péter lába alól kiszaladt a talaj: a kommunista időkben kiépített kapcsolathálója széthullott, ő pedig képtelen volt alkalmazkodni a piaci viszonyokhoz. Jellemző például, mekkora méltatlankodással fogadta, hogy a magyarul kiadott külföldi művekért most már jogdíjat is kell fizetni:

Kellett persze tárgyalni a jogvédőn keresztül, de ők kifejezetten engedékenyeknek bizonyultak. De csak ‘89-ig, mert akkor egy pillanat alatt megváltozott minden, és ‘ide a pénzt!’ jelszóval folyt tovább a dolog. Még olyan is előfordult, hogy pereltek.

--------------------------------------------
Erdei Pálma interjúja Kuczka Péterrel, 1997.
Cit. in: Erdei Pálma: Észjáték vagy csodavárás. A SF jelenség szociológiája (2003)

Kuczka korábban afféle felvilágosult abszolutista jelleggel uralkodott a hazai népszerű fantasztikum fölött, a hűséges udvaroncokkal (Szentmihályi Szabó Péter), Őfelsége lojális ellenzékével (Trethon Judit) meg a paprikajancsi szerepét játszó vásári trónkövetelőkkel (Preyer Hugó és a VEGA Egyesület). 1988 után ezt a benevolens cezaropapizmust nem lehetett folytatni: Kuczka befolyása rohamosan zsugorodott, elvesztette a meghatározó központi szerepét. Ez egyfelől jó volt – mivel többé nem egy ember ízlése szabta meg, mi jelenhet meg magyarul –, másfelől rossz – mert Kuczkának határozottan volt ízlése, az őt kiszorító piaci szereplőknek viszont nem mindig. Ő maga elég keserűen fogadta ezt a változást, ami bizonyos szempontból érthető: hálátlannak és kiforratlannak ítélte az új aktorokat, akik többségükben az ő szárnyai alól kibújva indultak el új utak keresésére. Megítélésem szerint két ponton követett el hibát: egyrészt nem akceptálta, hogy a könyvkiadás üzleti alapon működik (és így is létrehozhat minőséget), másrészt elitizmusa miatt kissé infantilisnak tartotta az olvasóközönséget – inkább oktatni próbálta volna, mint figyelni a tőle érkező visszajelzésekre.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Tükörálarc írta:

Megítélésem szerint két ponton követett el hibát: egyrészt nem akceptálta, hogy a könyvkiadás üzleti alapon működik (és így is létrehozhat minőséget), másrészt elitizmusa miatt kissé infantilisnak tartotta az olvasóközönséget – inkább oktatni próbálta volna, mint figyelni a tőle érkező visszajelzésekre.

Az egyébként visszakövethető vagy tudható valamennyire, mennyiben jártak sikerrel ezek a törekvései? Most arra gondolok, hogy lehetett-e akkoriban tudni bármit is arról, melyik Kozmosz könyv volt sikeres, vagy melyik Galaktikából fogyott kevesebb, mint a többiből?

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Chevatas írta:
Tükörálarc írta:

Megítélésem szerint két ponton követett el hibát: egyrészt nem akceptálta, hogy a könyvkiadás üzleti alapon működik (és így is létrehozhat minőséget), másrészt elitizmusa miatt kissé infantilisnak tartotta az olvasóközönséget – inkább oktatni próbálta volna, mint figyelni a tőle érkező visszajelzésekre.

Az egyébként visszakövethető vagy tudható valamennyire, mennyiben jártak sikerrel ezek a törekvései? Most arra gondolok, hogy lehetett-e akkoriban tudni bármit is arról, melyik Kozmosz könyv volt sikeres, vagy melyik Galaktikából fogyott kevesebb, mint a többiből?

Nos, az teljesen nyilvánvaló volt, hogy mondjuk Az Alapítvány pereme Asimovtól nagyságrendekkel jobb fogyást produkált, mint Fábián László regénye, az Itt a bobókat is megölik?, amely finoman szólva sem nyitott új panorámákat a hazai fantasztikum történetében*. De a rendszerváltás előtti kiadói struktúrában az volt az érdekes, hogy az eladott példányszámokkal a kutya sem törődött, egyáltalán nem számítottak a siker fokmérőjének. Még a honoráriumot sem ez alapján porciózták: Tandori Dezső például sokkal busásabb tiszteletdíjat zsebelt be a H. C. G. S. Solenard néven elkövetett értékelhetetlen bohóckodásért (A Stevenson-biozmagória), mint Nemere István bármelyik regényéért, jóllehet az előbbi raklapszám porosodott a raktárakban, az utóbbiakat pedig ma már mitikusnak tűnő – hatvan-hetvenezres – példányszámban vásárolták a népek. Abszolút piacidegen világ volt, ahol minden kiadványt előzetesen engedélyeztetni kellett a Kiadói Főigazgatóságnál, és ez a procedúra sokkal többet nyomott a latban annál, hogy hány olvasó kíváncsi rá. Nem csodálom, hogy az ebben a struktúrában szocializálódott Kuczka Péter képtelennek bizonyult átállni a kapitalista modellre – igazából az lett volna a csoda, ha sikerül neki.

------------------------------------------------------------
* A „könyv'” elolvasása leprát okoz. Komolyan, ilyen gyönge regényt még nem láttam, akinek megvan, hajtogasson a lapjaiból papírhajót, és eregesse le a Dunán.

stancili1 értékelése a Molyon
------------------------------------------------------------

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Kultúrcsemege

JOHN BRUNNER: A FEKETE RUHÁS UTAZÓ
(The Compleat Traveller in Black)

könyvajánló

http://d202m5krfqbpi5.cloudfront.net/books/1339008281l/3472640.jpg

Soros ismertetőnk tárgyául ezúttal egy olyan novellaciklust választottunk, amely a maga nemében igazi klasszikus, még azokból az időből, amikor a fantasy nem végtelenbe nyúló regénysorozatokat jelentett, hanem magazinokban publikált elbeszélésfüzéreket. Ennek megfelelően a mű öt önálló, ám összefüggő történetből áll, melyek eredetileg 1960 és 1979 között láttak napvilágot. Az amerikai gyűjteményes kiadás – amelyben a zárónovella még nem szerepel – 1971-ben jelent meg; az immár teljes és átdolgozott brit változat 1987-ben.

A novellákon cseppet sem látszik, hogy nem egyszerre írták őket: a kötet hangulata teljesen egységes, egyfajta ironikus mélabú szövi át, mely leginkább Jack Vance stílusát idézi. A hosszan tartó csiszolgatás nagyon a javára vált, a szerző mintaszerűen konzekvens és egynemű gondolati hátteret formált ki hozzá, nem érződik az az ötletről ötletre csapongás, mint például Moorcock vagy Leiber hasonló műveiben.

A könyv alaptézise az, hogy a világ születésénél a káosz hatalmai bábáskodtak, különféle féktelen természeti őserők, Brunner kifejezésével elementálok. A mágia lényegében az elementálok befolyásolásának tudománya, s minél közelebb áll az univerzum az őskáoszhoz, annál nagyobb a hatalma. A fejlődés azonban ellentétes irányba halad: a racionális világrend kikristályosodása, az elementálok kötött formákba dermedése és lassú elnyugvása felé, amely idővel elfeledésükhöz, majd létezésük megszűnéséhez vezet, s természetesen együtt jár a mágia hanyatlásával. Ennek a folyamatnak mintegy felügyelője az enigmatikus hős, a fekete ruhás utazó, akinek sok neve van, ám csupán egy természete, s noha paradox módon a leghatalmasabb varázsló mind közül, hosszú távon mégis saját fajtájának kipusztításán munkálkodik.

A helyszín a „káosz gyepűje”, egy furcsa határvidék a forrongó őskáosz és a valós világ között, amit ugyan már halandó emberek népesítenek be, de még jelen vannak az elementálok is, és mindenfelé virágzik a mágia. Ez a mezsgye lassan, ám feltartóztathatatlanul szűkül; ahogy az elementálok elszunnyadnak és a varázserő elapad, mind újabb és újabb régiók kerülnek át a valós világba. A folyamat egyik előmozdítója a fekete ruhás utazó, aki időnként körutakat tesz a gyepűn, elementálokat köt meg és gyarlóságuk tudatára ébreszti az embereket, majd odébbáll. Tevékenységének eleinte eléggé pozitív hangvétele van, mintha a maga módján a halandókat védené a féktelen mágikus őserőktől; később kimondottan melankolikus jelleget ölt, ahogy a hajdan varázslatos világ fokozatosan elsápad, elszürkül, sorra kivesznek belőle a titkok és csodák.

Az utazó egyik specialitása, hogy teljesíti az emberek kívánságait – de sohasem úgy, ahogyan ők gondolják. A beteljesülés mindig valami keserű tanulsággal terhes, megleckézteti az emberi gőgöt és ostobaságot. A kedvenc példám, amikor egy falusi lagziból a hirtelen felbukkanó martalócok násznépestül-mindenestül elhurcolják az ifjú vőlegényt. A menyasszony, aki éppen egy közeli tó partján időzik, megússza a rajtaütést. A szétdúlt lakodalmi tisztásra visszatérvén térdre hullva kéri, hadd lássa viszont szerelmét. A fekete ruhás utazónak nincs ínyére a dolog, de a kívánságot köteles teljesíteni. Egy kósza martalóc vissza is tér mindjárt a szép hajadonhoz, rabláncra fűzi őt is, és a többiek után siet vele. Családegyesítés kipipálva.

http://g-ecx.images-amazon.com/images/G/02/ciu/0e/f9/6ed936c622a0c287421c3110.L._SY445_.jpg

Ezenkívül az utazó olyankor is közbelép, ha valami kóbor varázsló belekontárkodik a dolgok rendjébe és az elementálok felzaklatásával bajt akar keverni. Ez igen gyakran előfordul, hiszen az emberi dölyf és önzés nem ismer határokat. Minden novella tarka epizódfüzért vonultat föl, amolyan kis színesek gyanánt, de van egy központi témájuk is, amit bővebben és részletesen kifejtenek. A végkicsengés minden esetben az, hogy a gőzös agyú nagyratörés nem fizetődik ki és az eszelős hatalommániások rútul megszívják; ezzel szemben az egyszerű, józan emberek a maguk természetes, méretre szabott vágyaival különösebb hősködés nélkül egész jól elboldogulnak. Brunnernél nincsenek trendi sötét szuperhősök; illetve egyetlenegy igen, maga a fekete ruhás utazó, aki azonban egyáltalán nem pöffeszkedik ebben a szerepben, sőt az évek múltával mind magányosabbá, komorabbá és introvertáltabbá válik.

A cselekmény évszázadokat fog át, a kohézióról a főhős alakja gondoskodik, továbbá a visszatérő részhelyszínek meg az ismételten föl-fölbukkanó elementálok, akiknek a száma egyre fogyatkozik, és a végére teljesen elenyésznek. Ez egyfajta epikus lejtést kölcsönöz a műnek, amit a szerző nagyon kifejező stilisztikai eszközökkel erősít. Kevés szóval sokat mond, igen jól sűrít, kerüli a részletező leírásokat, a látványos nagyjeleneteket. Roppant következetesen építi föl a sztori logikáját, de távolról sem magyaráz meg mindent, sok tényezőt hagy balladai homályban, időnként pedig enigmatikus kifejezéseket használ, melyekkel már-már borgesi hatást tud elérni. Egy ízben például a következőket közli az utazóról:

Ennekutána tanácskozott Farchgrinddel, Leppersleyben rúnát vetett egy gyermekleány bokacsontjaiból, majd nem csekély munkával megkötötte Wolpecet egy viaszgyertyában, s a lángja fölött bekormozott egy üveglapot, amelyre ettől három nagy igazság rajzolódott ki: egy elkerülhetetlen, egy vitatható és egy érthetetlen.

Wolpec, az elementál, aki itt még nagy ellenségeinek egyike, az ötödik novellában oly megrendítő módon lobban ki örökre, utoljára még egy búcsúüzenetet füstölve a fekete ruhás utazó felé, hogy az olvasónak – noha a fogalmazás távolról sem érzelgős! – már-már könny szökik a szemébe tőle.

Brunner azonban más szempontból is mestere a hangulatfestésnek. Prózájának egyik legjellemzőbb vonása a mindent belengő, szarkasztikus humor, mely főleg akkor bomlik ki teljes virágjában, amikor a halandó varázslókról és mágikus machinációikról ír. Itt például Ryovora városának kalmárvarázslói ülnek tanácsot, amikor a rivális település fölvonultatja ellenük életre bűvölt pártfogóját: egy kolosszális méretű kőbálványt, amely a Négyszeresen Isten névre hallgat.

Az őrgróf homloka olyan mély ráncokba gyűrődött, mintha ekevas szántotta volna fel, mikor tanácsba hívta a nagyurakat a falakon és gondterhelten beszámolt nekik a veszedelemről. Egyesek azon a véleményen voltak, hogy amennyiben a soknevű, ám egyetlen természetű személy keze is benne van a dologban, úgysem tehetnek az égvilágon semmit; mások kigúnyolták e nyúlszívű álláspontot, mint például Ruman, kinek bivalytorkú kacagása visszhangot vert a bástyák között.

– Sohase mondd, hogy vége! – mennydörögte. – A mágiának egynémely válfaja az istenek megzabolázására is alkalmatos, és az én fegyvertáramból nem hiányzik ez a fajta mágia. Hozzatok nekem egy fekete kecskét, egy fehér galambot meg egy keresztben elrepedt tükröt, és elbánok ezzel a Négyszeresen Bambával!

Így is cselekedtek, Ruman pedig visszahúzódott egy sötét fellegbe a kecskéjével, a galambjával meg a tükrével, és amit odabent művelt velük, attól éktelen égzengés támadt.

Végül azonban a felleg szertefoszlott, és Rumannak nyoma sem volt benne.

– Ez nevetséges! – jelentette ki Gostala asszonyi szókimondással; Petrovic pedig rábólintott vén, aszott fejével.

– Egyetértek! – csikorogta. – Kecskék, piha! Galambok! Tükrök! Csupa szánalmas ócskaság! Én viszont, őrgrófom, felkészülten érkeztem. Van nálam egy üvegcse vér egy meg nem született gyermektől. Csak ennyire lesz szükségem, meg a tudományomra.

Ennekutána Petrovic munkához látott, és elvégezte az elvégzendőket, mindenki szeme láttára, ami elég nyugtalanító volt. Az őrgróf, miközben igyekezett nem odanézni, titokban azt kívánta, bárcsak lenne a vénemberben annyi szeméremérzet, hogy elleplezze magát, ahogyan Ruman tette.

A nagy mű azonban csődöt mondott, s Petrovic valami olyan nyelven gagyogva tért vissza hozzájuk, amit senki sem értett, majd amikor rájött, hogy mi történt vele, zokogásban tört ki. A roppant, rőtvörös kőbálvány ezenközben tovább toporzékolt, bömbölt és a láncait csörgette.

– Igoroth! – szólt Gostala felháborodottan. – Dumedinnis! És hasonlóképpen Algorethon!

Egy közeli kőfalból három fura külsejű úriember lépett elő – az első kék öltözetben, a második fehérben, a harmadik zöldben –, és megálltak előtte. Egyiküknek a kinézete sem volt teljesen rendjén való, bár nehéz lett volna megmondani, mi keltette rajtuk ezt a benyomást.

– Takarítsátok el innen ezt a… tárgyat! – utasította őket Gostala erélyesen.

A három különös személy előbb ránézett, aztán egymásra, majd újból őrá. Határozott mozdulattal megrázták a fejüket és távoztak, magukkal vonszolva őt is, heves ellenkezése dacára.

Az őrgróf sietve oltalmazó bűbájt vont a város köré, ha esetleg kedvük szottyanna visszatérni – mert egyenként is nótóriusan zabolázhatatlanok voltak, nemhogy hármasban –, és csalódottan az ajkába harapott. A dolgok egyelőre nem haladtak jó irányba, s ő legrosszabb félelmeit látta beigazolódni.

Ez a részlet az első novellából való, az utolsóban már híre sincsen az ilyen impozáns mágikus műveleteknek. Addigra a mágia szinte teljesen kifakul a világból, s az elementálokból is csupán négy hírmondó marad: a legnagyobbak és leghatalmasabbak, akikkel még a fekete ruhás utazó sem bír, elpusztítani vagy bebörtönözni nem tudja őket, csak a manifesztálódásukat akadályozhatja meg. Ezeknek a megidézését tervezi az utolsó halandó varázsló, évtizedes felkészülés után, hogy visszahozza a csodák letűnt világát. Az ő tudásával és elszántságával semmi gond; segítői azonban alantas vágyakat dédelgetnek. Hangot is adnak nekik, ami nagy hiba, mert ezzel tálcán kínálják a lehetőséget a fekete ruhás utazónak, hogy ragyogó logikával teljesítse a kívánságaikat. Ennek következtében a rituálé kudarcba fullad, nem csupán a mágust és társait döntve pusztulásba, hanem a négy nagy elementálfejedelmet is – és a káosz gyepűjének utolsó keskeny csíkja beleolvad a valós világba.

http://25.media.tumblr.com/tumblr_kxfu1j41hO1qagrc1o1_400.jpg

Hogy kicsoda tulajdonképpen a fekete ruhás utazó, azt az olvasó ezúttal sem tudja meg, a szöveg csupán néhány tantaloszian ködös célzást tesz rá, amit ki-ki tetszése szerint értelmezhet. Az azonban bizonyos, hogy az utolsó varázsló bukásával az ő feladata is bevégeztetett.

Így hát a könyv végén, az utolsó elementálokkal és a mágia maradék morzsáival együtt, ő is megszűnik létezni.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Tükörálarc írta:

Kultúrcsemege

JOHN BRUNNER: A FEKETE RUHÁS UTAZÓ
(The Compleat Traveller in Black)

Az eddigi ismertetők közül ez keltette fel a legjobban a kíváncsiságom.

"-Próbálsz úgy írni mint a magazinbeli fickók?"(Tevis Clyde Smith)
-A pokolba, dehogy!
-Próbáljanak ők úgy írni ahogy én!"(Robert E. Howard)
(The Whole Wide World)

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Bennem a Kozmosz-sorozat egykor szorgalmas olvasójaként az a benyomás alakult ki, hogy Kuczka és köre - jobbára megkeseredett, félellenzékiként megtűrt ex-költők és irodalmárok - elsősorban a Parnasszusra akartak feljutni, és ez a szocializmus szűrőinél is jobban befolyásolta őket abban, hogy mit adtak ki és mit nyilvánítottak értéktelen szemétnek. A lesajnált tömegirodalmukkal természetesen az égvilágon semmi esélyük nem volt arra, hogy a valódi irodalmi körök visszafogadják őket (Rejtőt is csak mostanában kezdik kanonizálni - talán azért, mert már kevesebben olvassák?), de a saját közegükben éppen úgy viselkedtek, mint a magaskultúra kapuőrei. Nagyon sokat tettek azért, hogy a fantasztikum egy fajtája (a spekulatív hard sci-fi, meg pár értelmezhetetlen, de irodalmiaskodó szárnypróbálgatás) elterjedjen, de azért is, hogy más formáitól óvják-védjék az ártatlan olvasókat.  Ez mai szemmel szomorú és tragikomikus; persze tizenöt-tizenhat évesen irdatlan nagy kultúrsznobként még rajongtam is érte.

„Five phyle, or levels of achievement, were stipulated: Base, Second, Third, Fourth, Fifth. Base became known as Brood; Second, the Wedge; Third, less frequently, Arrant; and Fourth, Verge. When the original Grand-Union group organized the Amaranth Society, Fifth became Amaranth.” – Jack Vance: To Live Forever

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

@elGabor: Nagyon jól látod a helyzetet. A Kuczka-kör nem az olvasóközönség elismerését akarta kivívni, hanem a „felkent” magasirodalmi establishmentét. Ékesen példázza ezt az a levélváltás 1982-ből, amely Szentmihályi Szabó Péter, Kuczka leghűségesebb fegyverhordozója, illetve John Brunner, az Európai SF Szövetség akkori elnöke között zajlott. (Aki egyben – meglepő egybeesés! – a mai könyvajánlónkban épp itt föntebb bemutatott mű szerzője.)

SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER:

Jelenleg úgy látom, az EUROCON olyan szervezet, mely egyre inkább amatőr lett célkitűzéseiben és politikájában. … Biztos vagyok abban, hogy előbb vagy utóbb a hivatásos írók és szerkesztők vissza fognak vonulni az EUROCON-ból, ha Önök vagy az Önök tisztségviselői – amint úgy tetszik, ez a helyzet – piaci okokból vagy az olcsó népszerűség hajhászása érdekében udvarolni fognak az SF-rajongóknak, akik ennek következtében tovább őrzik annak az SF-gettónak a falait, amelyet mi le akartunk dönteni. … Mivel meggyőződésem, hogy a science fiction hátrányos helyzete jelentős mértékben annak köszönhető, hogy tájékozatlan és elfogult emberek mozgalomként fogják fel!? – a tudományos ismeretterjesztés vagy az irodalmi „Ki mit tud?” egyik válfajaként – kénytelen vagyok a hivatásos sci-fi írók és elméleti szakemberek oldalára állni, ha egyáltalán van értelme egy ilyen nevetséges vetélkedésnek. … Fenntartom, hogy a sci-fi alapvetően hivatásszerű terület, és ügyét főleg a hivatásosok segíthetik elő, bármilyen nagy bátorítás is érkezzék a fan(atikus)októl.

JOHN BRUNNER:

Ami engem illet, tisztában voltam és vagyok azzal, hogy az SF-re szakosodó íróként óriási mértékben adósa vagyok az olvasóknak. Közülük a ’rajongók’ bevallottan kicsiny, de aktív és hangos kisebbséget képeznek, és nekik köszönhető, hogy közvetlen, személyre szóló visszacsatolást kaphattam munkámra vonatkozólag; s az is nekik köszönhető, hogy olyan országokba nyertem meghívást, amelyekbe máskülönben soha nem mehettem volna el, s az is nekik köszönhető, hogy rengeteg ingyen reklámot kaptam, s gyakran ingyen kritikát is.

Erdei Pálma a föntebb is hivatkozott disszertációjában lényegre törő tömörséggel szűri le a tanulságot:

A keleti írók tehát a műfaj elfogadtatásáért vívott harc akadályozóiként tekintettek a rajongókra – akik a nyugati szerzők számára tevékenységük stabil gazdasági alapját, s egyben a lelki támogatást és biztatást jelentették.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

EDIT

A M*-szekciót nem látogató fórumozók kedvéért: Sinclair93 hozzászólásának előzményei itt (illetve innentől) olvashatók.

END EDIT

@András

a lényeget tekintve igazad van, de ezzel együtt kikívánkozik belőlem: az angolszász sf/fantasy piac csak a magyar fogyasztó elméjében kapcsolódik össze a minőséggel, nem utolsósorban azért, mert a kevés számú hazai kiadó az utóbbi 30 évben majd' egy évszázad termésének legjavából válogatott.
Az angolszász spekulatív irodalom főszabályként pont olyan tré, mint bármi, amit a protestáns ületi szemlélet valaha eluralt. A kiadói szakma és a szórakoztató irodalom valódi rangját világviszonylatban csak a francia piacnak sikerült megőriznie - ez az a hely, ahol a filmadaptációk mind a mai napig főhelyen tüntetik fel nem csak a szerző, de a kiadója nevét is.
Hogy ezek a tények mennyiben befolyásolták Zsolt névválasztását, csak ő tudná megmondani.

Maximálisan egyetértek. A nyugati sci-fi és fantasy kínálat túlnyomó többsége, khm... jó esetben iparos munka. Rendkívül kevés a kimagasló minőségű írás, és igen, ide többnyire ezek jutottak be.
Viszont nem biztos, hogy az alapvető üzleti szemlélet a hibás, t.i. fogyasztói igények kielégítése. Elvégre az irodalom valahol erről szól, már a mesemondás hajnala óta: valamiképpen ki akarunk elégíteni valóban létező igényeket. Hogy ez milyen színvonalon, milyen rétegződéssel, mondanivalóval, stílusban, tanítói szándékkal stb. történik, az más kérdés. Hiszen a l'art-pour-l'art az irodalomban sem visz túl messzire (kivéve, ha elegendő pszichedelikus szer áll rendelkezésre egy lilafinghámozó romkocsmában).

A fő problémát én abban látom, hogy milyen fogyasztók milyen igényeit akarják kielégíteni. Viszont ha egy kiadói csoport a panelekből összegányolt ponyvák tömkelegét arra szánja, hogy ebből valamelyik kiadón keresztül behúzza a profitot, amiből egy másik, cégcsoportbeli kiadó kisebb példányszámú, de nívósabb regényeket tud megjelentetni, vállalva, hogy esetleg önköltségre jön ki az eladás a végén, akkor az szerintem követendő példa.

Persze azért egészen más egy félmilliárdos piac, mint egy tizenkétmilliós.

Tükörálarc + francia név... nem nehéz a következtetés, csak egyáltalán nem biztos, hogy helytálló big_smile

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Tükörálarc írta:

@elGabor: Nagyon jól látod a helyzetet. A Kuczka-kör nem az olvasóközönség elismerését akarta kivívni, hanem a „felkent” magasirodalmi establishmentét. Ékesen példázza ezt az a levélváltás 1982-ből, amely Szentmihályi Szabó Péter, Kuczka leghűségesebb fegyverhordozója, illetve John Brunner, az Európai SF Szövetség akkori elnöke között zajlott. (Aki egyben – meglepő egybeesés! – a mai könyvajánlónkban épp itt föntebb bemutatott mű szerzője.)

Azért tegyük hozzá, egészen más egy paternális kultúrpolitikai környezetben, állami forrásból támogatott irodalmi közegben alkotni, mint szabadpiaci környezetben. Ez utóbbi gyakorlatilag a fogyasztókból él, míg az előbbi a kiutalt közpénzből, megtámogatva némi honoráriummal.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Sinclair93 írta:

A fő problémát én abban látom, hogy milyen fogyasztók milyen igényeit akarják kielégíteni. Viszont ha egy kiadói csoport a panelekből összegányolt ponyvák tömkelegét arra szánja, hogy ebből valamelyik kiadón keresztül behúzza a profitot, amiből egy másik, cégcsoportbeli kiadó kisebb példányszámú, de nívósabb regényeket tud megjelentetni, vállalva, hogy esetleg önköltségre jön ki az eladás a végén, akkor az szerintem követendő példa.

Ez így sajna nem megy. A cégcsoport mindig a legnagyobb forgalomhoz igazítja a működését, és a relatíve kisebb forgalmat lebonyolító üzletága visszahúzza. Ha például egy adott raktárkapacitás 90 %-ában húsz nap alatt fordul meg az áru, a maradék 10 %-ában meg kétszáz nap alatt, akkor az a 10 % aránytalanul lerontja a raktárkapacitás egészének kihasználtságát. És ugyanez áll a pénzforgalomra vagy az alkalmazottak hasznos munkaidejére. Semmilyen cég nem engedheti meg magának, hogy a termelőkapacitásának mégoly csekély részét olyan tevékenységre kösse le, ami ráfordítás és megtérülés terén volumenekben különbözik a fő profiljától. Ha kamionparkod van, nem bonyolítasz le vele albérleti költöztetéseket: ezt a piaci fülkét meghagyod az egy teherautóval keccsölő kisfuvarosoknak.

Az angolszász könyvkiadásban ez úgy jelenik meg, hogy a tömegpiacra termelő mamutok árnyékában gombaként tenyésznek a rétegigények kielégítésére specializált, minimális tőkével működő small press-kiadók.

Sinclair93 írta:

Persze azért egészen más egy félmilliárdos piac, mint egy tizenkétmilliós.

Más, de nem mindenben és nem feltétlenül jobb. Nálunk például nem kell többlépcsős terjesztési rendszerrel bajlódni, és a tizenkétmilliós piacon nem lehet úgy tömegtermékké sablonosítani egy irodalmi zsánert, mint a félmilliárdoson. (Hogy Amerikában ezt miképpen csinálták meg a fantasyvel, arról itt olvashatsz részletes elemzést.)

Sinclair93 írta:

Azért tegyük hozzá, egészen más egy paternális kultúrpolitikai környezetben, állami forrásból támogatott irodalmi közegben alkotni, mint szabadpiaci környezetben. Ez utóbbi gyakorlatilag a fogyasztókból él, míg az előbbi a kiutalt közpénzből, megtámogatva némi honoráriummal.

Természetesen. Korábban éppen arról szólt az itteni thread, hogy Kuczka és köre a rendszerváltás után azért kopott ki a hazai szcénából, mert nem tudott alkalmazkodni a könyvkiadás körülményeinek radikális átalakulásához. Szentmihályi Szabó és Brunner levelezése pedig klasszikus esete a süketek párbeszédének: eldumálnak egymás mellett, mert egyikük sem érti, milyen viszonyok között él és ír a másik.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Tükörálarc írta:

A cégcsoport mindig a legnagyobb forgalomhoz igazítja a működését, és a relatíve kisebb forgalmat lebonyolító üzletága visszahúzza.

@Sinclair93: Hozok neked egy konkrét példát a szerepjáték-üzletágból. A Wizards of the Coast még garázskiadó korában felvásárolta egy csomó kicsi, de kultikus szerepjáték-rendszer jogait, hogy tovább vigye őket és ne múljanak ki kiadó híján. Aztán jött a Magic: The Gathering bombasikere, és a WotC kénytelen volt eladni ezeket a szellemi tulajdonokat, mert már nem érte meg nekik publikálni őket. Pedig nem voltak veszteséges kiadványcsaládok – az Atlas Games, amelyik az Ars Magica jogait vette meg tőlük, máig vígan profitál belőlük –, csak nem termeltek elég nyereséget a kártyához képest. Erre az összes rendszer közül csupán a D&D volt képes, amit a WotC nemsokára be is spájzolt a csőd szélén tántorgó TSR felvásárlásával.

Később ugyanez megismétlődött egy lépcsőfokkal följebb, amikor a Hasbro magát a Wizards of the Coastot vásárolta fel szőröstül-bőröstül: a Hasbrónak ugyanis az egész szerepjáték-biznisz túl kicsi hozzá, hogy megérje neki foglalkozni vele. Szép fokozatosan le is építette, és nagyon úgy fest, hogy a jó öreg D&D most mindenestül becsődöl: a negyedik kiadást nem támogatják tovább, az ötödiknek pedig egyelőre híre-hamva sincsen. (A zászlót meg viszi tovább a Paizo, a harmadik kiadásról jogtisztán klónozott Pathfinderrel.)

No, elnézést, ez a szerepjátékot nem gyakorló fórumozók számára valószínűleg kínaiul volt - de ígérem, egyedi kitérő volt, nem fogok belebonyolódni. big_smile

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Erdei Pálma a föntebb is hivatkozott disszertációjában lényegre törő tömörséggel szűri le a tanulságot: "A keleti írók tehát a műfaj elfogadtatásáért vívott harc akadályozóiként tekintettek a rajongókra – akik a nyugati szerzők számára tevékenységük stabil gazdasági alapját, s egyben a lelki támogatást és biztatást jelentették."

Ez így lényegre törő meg tömör is... csak épp nem igaz.
Azon egyszerű oknál fogva nem, hogy a "rajongó" aktuális jelentéstartalmából indul ki. A bociszemű, csupaszív szerzetből, akit SZSZP felsőbbséges gőggel eltaszít, JB pedig keblére ölel oly módon, hogy szabad kezével a brifkójába fogódzik. Ez így annyira kerek, hogy pont a lényeget takarja ki: a két pasas két homlokegyenest különböző társaságról beszél. Az, akivel a rendszerváltás előtti kiadói szakma indignálódva fordult szembe, mert a renoméját érezte fenyegetve, nem a nyugati értelemben vett fan volt, hanem az ízig-vérig keleti mozgalmár. Az a figura, aki ugyanúgy viselkedik akvaristaként, sporthorgászként, ufológusként, természetjáróként és szektavezérként; akiben megvan a hajlam arra, hogy valamely embercsoport  közös érdeklődését/szenvedélyét saját személyén keresztül intézményesítse, és az így létrejött formáción - főszabályként anyagi és/vagy erkölcsi haszon reményében - elhatalmasodjon. smile

A pluralizmus előtti időkben az ilyen emberek vagy a rendszert szolgálták, vagy kerestek maguknak egy jobb sorsra érdemes ügyet/témát/műfajt, stb., és kíméletlenül felvállalták. Mivel a hiánygazdaság jellegéből fakadóan ezek választéka is korlátozott volt, a rajongói formációk hamar feltorlódtak. Ilyenkor  vagy közös ellenséget kerestek maguknak, vagy egymást ekézték - lényegében ugyanazt csinálták, mint manapság a pártok, csak sokkal kevesebb pénzért... de semmivel sem kevésbé ellenszenvesen. Ha valaki szerette az akvarisztikát, jó okkal féltette az akvarista egyesületektől, melyek mindegyike jobban értett az akvarisztikához az összes többinél... és olyan hévvel szolgálta, hogy ha mást nem is, a társadalom nagyobbik felét előbb-utóbb sikerült meggyőznie: akvarisztikával csak minősített idióták foglalkoznak.

Mindannyian ismerünk ilyen embereket és formációkat. A nehezen objektivizálható értékek világának, amilyennek ők az alkotó munkát látják, ma is megvan a vonzereje. Örvén zavartalanul rajonghatnak az egyetlen dologért, amit valóban szeretnek... és az, feleim, rohadtul nem mi vagyunk, hanem ők maguk. Akiket Szentmihályi Szabó Péter unalomig ismert, John Brunner pedig – szerencséjére – nem.

A "süketek párbeszéde" résztől már stimmel a dolog.

Utoljára Gáspár András szerkesztette (2014.01.28. 06:46:01)

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

@András: Pusztán nyelvtani értelemben Erdei Pálma megállapítása adekvátan írja le a helyzetet, de igazad van: jelentéstanilag – vagyis a fontosabb értelmezési síkon – cigányútra visz, mivel abból a hamis premisszából indul ki, hogy a „fan” fogalma nyugaton és keleten szükségképpen ugyanazt az embertípust takarja. Kösz, hogy egyértelműen rámutattál erre.

A hazai fandomban valóban szép számmal voltak olyan figurák, akiket ma utólagos visszatekintésben csupán azért minősíthetünk ártalmatlan paprikajancsinak, mert sohasem rendelkeztek valódi befolyással; ha bármiféle hatalomhoz jutnak, pusztítóan kártékonynak bizonyultak volna a SF-fantasy szcéna egészére nézve. Én azonban többet forogtam nálad a fandomban, ezért kicsit árnyaltabban ítélem meg a helyzetet. Az amatőrmozgalomtól való merev elzárkózással Kuczkáék néha a gyereket is kiöntötték a fürdővízzel együtt. A kommersz fantasztikum története egyértelműen azt mutatja, hogy a zsáner legjelesebb művelői, ítészei és teoretikusai nem a magasirodalomban, hanem a fandomban nevelődnek. Hogy Kuczka kezdettől fogva erősen antipatizált ezzel a folyamattal - méghozzá nemcsak hazai, hanem nemzetközi viszonylatban is -, az már az 1972-es első Euroconról írott beszámolójából nyilvánvaló (a Galaktika 2-ben).

A régi fandom Magyaroszágon olyan volt, mint a Kádár-korszak általában: lábszagú, ölmeleg és nyafogós, időnként némi hőbörgéssel élénkítve, amit mindig gondos tájékozódás előzött meg, nem fenyeget-é véletlenül a retorzió veszélye. A tévesen értelmezett közösségi szellem többnyire oda vezetett, hogy a társaság mentális és műveltségi vonatkozásban a legkisebb közös nevező szintjén nivellálódott. Ám mégis ez a közeg nyújtott életteret az olyan kezdeményezéseknek, mint mondjuk az Oberon Könyvek vagy az a bizonyos Analog-H. wink A rendszerváltás aztán lehetőséget kínált rá, hogy a csuszpájzban árválkodó pár szem mazsola átszökjön az újonnan nyílt teknőkbe és kikelessze maga körül a saját kalácstésztáját. A minősített idióták meg maradtak a maguk belterjes trutymójában és átképezték magukat ufológussá vagy szellemgyógyásszá; esetleg hadat hirdettek a piac meghódítására, majd rövid, ám heroikus küzdelem után orra estek a saját tyúkszemükben. Emlékszem, annak idején nem győztem derülni rajta, milyen mókás dolog belülről figyelni a darwini szelekció hathatós működését. (Jóllehet mivel ez permanens procedúra, lemorzsolódó selejtben ma sincs hiány.) A kiválogatódáshoz azonban először egy jókora génállomány szükséges, amiből bőven hullhat a férgese; és ez bizony nem az a fajta felülről vezérelt folyamat, amilyennek Kuczka Péter annak idején elképzelte.

Természetesen senkit sem lehet elmarasztalni azért, hogy nem látott előre évtizedekkel a jövőbe. Kuczka Péter érdemei a hazai fantasztikus irodalomban elévülhetetlenek. Részemről azonban nem hiszek a tervezett fejlődés kreacionista elvében: az őslevesnek bizony sokáig és büdösen kell rotyognia, míg kimásznak belőle az első jobb sorsra érdemes eukarióták.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

@Tükörálarc: egy percig sem vitatom, hogy Kuczka (és a szakma úgy általában) hamisítatlan céhes gyanakvással tekintett a kontárokra ("amatőrök") de konzekvensen külön kezelte őket a rajongóktól, akiket - helyesen - az "olvasók" gyűjtőnevű massza legstabilabb összetevőjeként azonosított. TJ a 80-as évek elején nem a belső ellenzéke volt, hanem az összekötője a fandom tárgyalóképes (értsd: önálló ágenda nélküli) rétegei felé. Minket is hozzá irányított, mikor az Analog H első pár számával beóvakodtunk a Mórába; nélküle - írd és mondd - sosem kerültem volna kapcsolatba azzal a szubkultúrával, aminek a peremén máig létezem.

Nem csak hogy átlátta a fandom szellemi közegének jelentőségét az alkotóvá válás folyamatában, egyenesen épített rá: megmerítette benne azokat, akik maguktól a partjág sem jutottak volna. A következő szintre, az írószövetség Deák ételbárjába kihelyezett SF munkacsoportba csak "fürdés" után lehetett bekerülni. Ne feledd a Galaktika Baráti Kört sem, ami - az ország első műfaji olvasóklubjaként - tízezrek számra hivatalosította a rajongói összetartozást anélkül, hogy intézményesítette volna. Olyan tömegeket mozgatott meg, hogy még kései sóhaját, az adatbázisát balkézről megöröklő Valhalla Páholy Könyvklubot is számottevő piaci előnyhöz juttatta.

A 45-ös Galaktika kézzel fogható bizonyítéka annak, hogy Kuczkát a fantasy felemelkedése sem érte meglepetésként. A Magyar Fantasy Egyesület megjelenését azért tudta olyan proaktívan lereagálni, mert készüllt rá - többek közt az általad is említett MZB kötetek felhalmozásával. A gondok a kádereivel (köztük velem) kezdődtek, akik nem, vagy nem pont úgy voltak spártai jellemek, ahogy ő elképzelte.

Ezzel együtt is úgy gondolom, hogy nem az előrelátás hiánya vagy az általa évtizedekig táplált Móra nettó hálátlansága, hanem az idő győzte le. Mikor az a bizonyos kapcsolati háló foszladozni kezdett, már szuvorovi korban volt, mikor nem magától értetődő a harcot a bozótból újrakezdeni.

A fentiek az amúgy helytálló konklúziód szempontjából közömbösek; csak azért írtam le őket, hogy nyomuk maradjon.

Utoljára Gáspár András szerkesztette (2014.01.29. 10:36:37)

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Ha nem túlságosan off-topic, tudnátok írni pár szót az Analog H-ról? A Galaktika XL legutóbbi számában is volt említve, de az antikvarium.hu-n nyomát sem láttam.

Utoljára Razor szerkesztette (2014.01.29. 11:10:18)

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Razor írta:

Ha nem túlságosan off-topic, tudnátok írni pár szót az Analog H-ról? A Galaktika XL legutóbbi számában is volt említve, de az antikvarium.hu-n nyomát sem láttam.

Az Analog H egy rendkívül színvonalas SF-fanzin volt, amely hat számot ért meg 1983 és 1985 között, a Móricz Zsigmond Gimnázium KISZ szervezetének kiadványaként – illetve hetet, ha beleszámítjuk ugyanezen intézmény Fáklya c. lapjának 1982-es SF különkiadását, amely gyakorlatilag a próbaszámnak felel meg. A szerkesztőséget fémjelző főbb nevek: Gáspár András, Teplán Attila, Hajnal Péter, Cselőtei László és – a kifáradás tüneteit mutató hatodik számnál – Csík Csaba. Könyv- vagy újságárusi forgalmazásba a fanzin sohasem került, az évek rostáján unikumként fennakadt példányait ma gyilkosság vagy súlyos testi sértés révén lehet beszerezni.

(Egyébiránt az Analog H szolgáltatta az apropót Gáspár András és Nemes István megismerkedéséhez; István ebben a posztban számol be ennek a körülményeiről.)

@András: Köszönöm a kiegészítéseket, amelyekkel átfogóbbá tetted a képet – a magam részéről már csak néhány adalékot szeretnék hozzáfűzni, a késő nemzedékek okulására.

Gáspár András írta:

TJ a 80-as évek elején nem a belső ellenzéke volt, hanem az összekötője a fandom tárgyalóképes (értsd: önálló ágenda nélküli) rétegei felé.

A nyolcvanas évek második felében pedig a Galaktika olvasószerkesztőjeként fő törekvése a Kuczka Péter elleni palotaforradalom megszervezésére irányult, amelyhez tömegbázisként a vidéki GBK-klubokban tömörülő fandomra próbált támaszkodni. Mivel ő is ugyanabban az idejétmúlt struktúrában szocializálódott, mint a hátbadöfés lehetőségével naiv módon nem kalkuláló mentora, igyekezetét hosszú távon nem koronázta siker – ám a Griff Könyvekkel megtette az első lépést a hazai kommersz fantasztikum heterogenizálása felé.

Gáspár András írta:

[Kuczka Péter] Magyar Fantasy Egyesület megjelenését azért tudta olyan proaktívan lereagálni, mert készüllt rá - többek közt az általad is említett MZB kötetek felhalmozásával.

Ez mondjuk mérsékelt lelkesedésről tanúskodik, mivel a Sword & Sorceress meglehetősen silány sorozat, tele sehol másutt nem publikáló egy-két novellás szerzőkkel, akiknek a legfőbb erényük az volt, hogy megbízhatóan hozták a Marion Zimmer Bradley által igényelt vérfeminista vonalat. Az Atlantisz színvonalát eléggé lerontotta, hogy nagyrészt innen válogatták bele az anyagot. De nem akarok igazságtalan lenni: a Galaktika 45-öt Kuczka a Heroic Fantasyből rakta össze, ami viszont kimondottan nívós antológia, utóbb pedig a kimaradt novellákat is egyenként belepakolta a későbbi lapszámokba.

Gáspár András írta:

Ne feledd a Galaktika Baráti Kört sem, ami - az ország első műfaji olvasóklubjaként - tízezrek számra hivatalosította a rajongói összetartozást anélkül, hogy intézményesítette volna.

Ehhez azért annyit tegyünk hozzá, hogy Amerikában sem a Gernsback által központilag kézivezérelt SF League biztosította az aranykor felvirágzását, hanem az olyan spontán módon, alulról szerveződő társaságok, mint a New York-i Futurians vagy a milwaukee-i Fictioneers. Amikor kezdett földerengeni bennem a gondolat, hogy hoppá, ebben a szcénában nekem még profi szinten is lehet keresnivalóm, az első dolgom volt otthagyni a GBK-t – és a taktika bevált.

És végezetül…

Gáspár András írta:

[Kuczka Péter] minket is [Trethon Judithoz] irányított, mikor az Analog H első pár számával beóvakodtunk a Mórába; nélküle - írd és mondd - sosem kerültem volna kapcsolatba azzal a szubkultúrával, aminek a peremén máig létezem.

Igen, valószínűleg itt keresendő a különbség a kettőnk eltérő perspektívája között. Én annak idején egyszerűen fogtam az Oberon Könyveket, és megkerestem velük a személyes ismeretségi köröm SF-kedvelő tagjait, akik aztán bemutattak az ő hasonszőrű ismerőseiknek, és így tovább. Persze járattam a Galaktikát, de az utat nem a központban kezdtem, hanem alulról, apródonkint építettem ki a magam kapcsolatrendszerét, ahol már a második-harmadik etapban összeakadtam olyan – később hozzánk hasonlóan profi pályára lépő – emberekkel, mint Nemes István, Hunyadi Csaba vagy Hajja Attila. (Vagy mint Werk Tibor, akiből ugyan nem lett profi, de ő csinálta Veszprémben az Andromédát - az egyetlen olyan korabeli fanzint, amelyik színvonalában felért az Analog H-val.) Mire eljutottam a centrumba, Kuczka Péter nekem már kevésbé imponált (Trethon meg aztán pláne nem), mivel az ő közvetítése nélkül is megvolt körülöttem az a hozzáértő közönség, amellyel meg tudtam osztani a munkáimat - a hivatalos publikáció pedig akkor még egyáltalán nem szerepelt a prioritásaim között. Tiszteltem Kuczkát, de sohasem éreztem úgy, hogy a közreműködése nélkülözhetetlen volna számomra a kibontakozáshoz. Őszintén szólva leginkább a fegyverhordozói rettentettek el: már fiatal fővel is ösztönösen éreztem, hogy van köztük néhány olyan figura, akit a képességei maximum egy tiritarka bohócsipka viselésére jogosítanak fel. (Nem mintha a fandomban ez másképpen lett volna, de ott legalább magam választhattam meg, kivel közösködöm, és módomban állt ignorálni a klinikai eseteket.)

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

A tűz és jég dalát olvasom épp.
A történet visszatérő szereplői a nagy múltú Vance ház tagjai. Jelenlegi uruk Lord Karyl Vance, akinek három leánygyermeke van, név szerint Liane, Rhialta és Emphyria Vance.
smile
Van-e szebb módja a tisztelet lerovásának!

Az Emphyrio egyébként milyen? Megállná a helyét esetleg a SF folyamban?

És akkor a hajósok vezetője
így szólt hozzá: "Kalózok szeretője,
kit öljünk meg kívánságod szerint?"
S ő azt felelte: "Mind!"

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Turner írta:

Az Emphyrio egyébként milyen? Megállná a helyét esetleg a SF folyamban?

Jack Vance-nek gyakorlatilag minden műve simán elférne a MesterMűvek SF- vagy fantasy-folyamában, a többkötetes regényciklusokat kivéve – és ott sem a minőség a probléma, hanem hogy ez a formátum nem igazán passzol a sorozatunk profiljába (amint azt Walton esete bizonyítja). Ami az elbeszélésfüzérek és a szóló regények bővebb méltatását illeti, egy kis türelmet kérünk. Nemrégiben ugyanis kaptunk egy ilyen kérést:

ati írta:

Nem írnátok valamikor Jack Vance többi sci-fi és fantasy könyveiről?

Pillanatnyilag a Showboat World kiértékelése van folyamatban, amire hamarosan számítani lehet itt a fórumon – de előbb-utóbb sor kerül majd az Emphyrióra is.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Fantasy

Martinnak nem lehetne egy önálló kötetet kerekíteni? smile

Többek között ezekkel?  smile

George R. R. Martin: A magányos Laren Dorr dalai
George R. R. Martin: Homokkirályok
George R. R. Martin: A féreg palotája
George R. R. Martin: A fecskendős emberek
George R. R. Martin: A kereszt és a sárkány útja