Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Tükörálarc írta:
Imi írta:

Csak meg kérdezem, hosszútávon számoltok a művei kiadásával?

Aickmannel kábé úgy vagyunk, mint Walter de la Mare-ral. Egy-két novelláját adott esetben beválogathatjuk tematikus antológiákba, de önálló kötetet nem szentelünk neki, nagy koncentrációban valószínűleg megfeküdné az ember gyomrát.

Iliowizi műveivel is ez a "probléma" ha jól emlékszem.
A fene azokat a kényes gyomrokat.
Bezzeg a sok hentelős-belezős szart, azt beveszi a gyomruk, töménytelen mennyiségben, pfejj.

Tükörálarc írta:
Imi írta:

Egyébként ez igaz még idén megjelenik?

A Furcsa történetek? Igen. Most készül hozzá a borító, én meg az előszón és a szerzői életrajzokon dolgozok, más meló már nincs vele. (Bár azt nem tudom megállni, hogy itt-ott még most is bele ne javítsak a szövegekbe. Igazából ezzel a végtelenségig elszöszmötölnék, de amint befejezem az előszót, Vigasz ki szokta csavarni a kezemből a könyvet. Aztán jön a tördelés meg a korrektúra, én záróakkordként még hisztizek egy kollegiálisat a műszaki részleggel, és mehet a pakk a nyomdába.)

Ennek nagyon örülök, remélem októberig kijön.

"-Próbálsz úgy írni mint a magazinbeli fickók?"(Tevis Clyde Smith)
-A pokolba, dehogy!
-Próbáljanak ők úgy írni ahogy én!"(Robert E. Howard)
(The Whole Wide World)

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Tükörálarc írta:
Imi írta:

Jól értelmezem, hogy Holdstock-nak is van lovecrafti története? Ha igen, írnál róla pár szót?

Igen, van: az egyik utolsó írása, a Ragthorn. A közvetlen áthallásokat nélkülözi, a stílusban és a tematikában viszont egyértelműek a párhuzamok. Alkímia, tiltott tudás, halhatatlanság… Részletesebb infókkal inkább nem rontanám el az olvasmányélményt: legyen elég annyi, hogy nem puszta imitáció, hanem nagyon szépen átgondolt és kivitelezett homázs.

Imi írta:

Illetve igaz befog kerülni majdan valamelyik kötetbe?

Nincs kizárva, de annyira még ne szaladjunk előre...

Ennyi éppen elég is, köszönöm szépen és bár ne kéne szaladnunk, hanem ott járnánk már.  smile

"-Próbálsz úgy írni mint a magazinbeli fickók?"(Tevis Clyde Smith)
-A pokolba, dehogy!
-Próbáljanak ők úgy írni ahogy én!"(Robert E. Howard)
(The Whole Wide World)

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

LelandGaunt írta:
clive írta:

Hú, én is megvettem, de még nem volt rá időm. Viszont az ár-érték aránya több, mint nagyszerű smile

Érdemes egy adott napba beszorítani egy novellát. smile wink

Valószínűleg ez a legjobb módszer, mert nagyon kevés olyan novelláskötet van, ami nem fekszi meg a gyomrom, bizonyos számú elolvasott novella után (még a jók közül is természetesen). Sajnos hajlamos vagyok arra, hogy novellásköteteket is úgy olvassak, mint regényt (elejétől a végéig), és néha annyira csömöröm lesz tőlük, hogy félrerakom őket egy időre, és addig elolvasok 1-2 regényt inkább. Viszont például az alábbi fantasztikus novellásköteteknél nem éreztem ezt, hanem egyben elolvastam az egészet, annyira élveztem őket, és csömöröm sem volt:

Carcosa árnyai
Clark Ashton Smith: Gonosz mesék
Clark Ashton Smith: Sarki regék
Holnap történt
H.P. Lovecraft összes művei 1-3
Clive Barker: Vérkönyvek 1.
Clive Barker: Vérkönyvek 2.
Neil Gaiman: Tükör és füst
Asimov összes művei 1.
Ray Bradbury: A tetovált ember

(az olyan novellaregényeket, mint amilyen Ray Bradburytől a Marsbéli krónikák nem számítom ide)

Persze vannak más egy szuszra elolvasott novellásköteteim is, csak azokat nem mindig éreztem jónak. Ilyen például Neil Gaiman másik két novelláskötete, amik szerintem harmatgyengék egy-két írást leszámítva.
Meg van az is, amit egy szuszra olvastam, imádtam, mégis megfeküdte: Edgar Allan Poe összes művei 1.
Aztán vannak azok a kötetek, amik tök jók, de úgy a felénél kellett egy kis szünet. Na ilyenből rengeteg van: M. R. James, Robert E. Howard stb.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Tükörálarc írta:
Imi írta:

Csak meg kérdezem, hosszútávon számoltok a művei kiadásával?

Aickmannel kábé úgy vagyunk, mint Walter de la Mare-ral. Egy-két novelláját adott esetben beválogathatjuk tematikus antológiákba, de önálló kötetet nem szentelünk neki, nagy koncentrációban valószínűleg megfeküdné az ember gyomrát.

Imi írta:

Egyébként ez igaz még idén megjelenik?

A Furcsa történetek? Igen. Most készül hozzá a borító, én meg az előszón és a szerzői életrajzokon dolgozok, más meló már nincs vele. (Bár azt nem tudom megállni, hogy itt-ott még most is bele ne javítsak a szövegekbe. Igazából ezzel a végtelenségig elszöszmötölnék, de amint befejezem az előszót, Vigasz ki szokta csavarni a kezemből a könyvet. Aztán jön a tördelés meg a korrektúra, én záróakkordként még hisztizek egy kollegiálisat a műszaki részleggel, és mehet a pakk a nyomdába.)

Ez remek hír! Nagyon várós a kötet! smile

Köszi a Wandrei novelláról a háttérinfót, amúgy élveztem a novellát, kicsit elvont, de bejött.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

clive írta:
LelandGaunt írta:

Érdemes egy adott napba beszorítani egy novellát. smile wink

Valószínűleg ez a legjobb módszer, mert nagyon kevés olyan novelláskötet van, ami nem fekszi meg a gyomrom, bizonyos számú elolvasott novella után (még a jók közül is természetesen). Sajnos hajlamos vagyok arra, hogy novellásköteteket is úgy olvassak, mint regényt (elejétől a végéig), és néha annyira csömöröm lesz tőlük, hogy félrerakom őket egy időre, és addig elolvasok 1-2 regényt inkább. Viszont például az alábbi fantasztikus novellásköteteknél nem éreztem ezt, hanem egyben elolvastam az egészet, annyira élveztem őket, és csömöröm sem volt:

Carcosa árnyai
Clark Ashton Smith: Gonosz mesék
Clark Ashton Smith: Sarki regék
Holnap történt
H.P. Lovecraft összes művei 1-3
Clive Barker: Vérkönyvek 1.
Clive Barker: Vérkönyvek 2.
Neil Gaiman: Tükör és füst
Asimov összes művei 1.
Ray Bradbury: A tetovált ember

(az olyan novellaregényeket, mint amilyen Ray Bradburytől a Marsbéli krónikák nem számítom ide)

Persze vannak más egy szuszra elolvasott novellásköteteim is, csak azokat nem mindig éreztem jónak. Ilyen például Neil Gaiman másik két novelláskötete, amik szerintem harmatgyengék egy-két írást leszámítva.
Meg van az is, amit egy szuszra olvastam, imádtam, mégis megfeküdte: Edgar Allan Poe összes művei 1.
Aztán vannak azok a kötetek, amik tök jók, de úgy a felénél kellett egy kis szünet. Na ilyenből rengeteg van: M. R. James, Robert E. Howard stb.


Ezzel én is így vagyok. Ennél a kötetnél kb 3 novellát tudtam egymás után olvasni, utána csömöröm lett, és félreraktam. smile De ez nem azt jelenti, hogy rossz lenne a kötet. big_smile

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

LelandGaunt írta:

Ez remek hír! Nagyon várós a kötet! smile

Akkor adok belőle egy kis ízelítőt:

Az asszony még a leánykához beszélt, amikor Maisie Macdonald, a halottvirrasztó kinyitotta a konyhán túli szoba ajtaját, hogy megnézze, ki érkezett. A két öregasszony némán biccentett egymásnak. Csak azután hagyta el szó a szájukat, hogy Sheen a csukott ajtajú szobába ért, melynek közepén, egy palánkon lepedővel letakarva hevert valami.
Duit sìth mòr, Beann Macdonald.
– Béke töltsön el téged is, Sheen; és őt is, ki amott nyugszik.
Och, ochone, mise ’n diugh; sötét órát élünk.
– Biza; rossz ez az óra. Hallottál-e, láttál-e valamit?
– Nos, erre azt felelem, fényeket véltem látni, amint elhaladtak e ház és ama zöld hely között.
– A lidércfényeket?
– Nos, így hívják őket, nem másképp.
– Sejtettem, hogy odakint lesznek. Én pedig hallottam a recsegést – tudod, a deszkaszálakét, amikből holnap a koporsó készül majd.
Hosszú csend következett. Az öregasszonyok a holttest mellé telepedtek, köpönyegüket a fejükre húzták. A szobában nem volt tűzhely, csupán egy magas, halotti viaszgyertya világította meg, amit a távozás órája elleni védekezésül állítottak.
Sheen lassan ide-oda ingadozott, közben halkan duruzsolni kezdett.
– Én nem tennék így, Sheen Macarthur – intette a halottvirrasztó fojtott hangon, de komolyan; majd egy pillanatra rá hozzátette: – Az egerek mind elhagyták a házat.
Sheen kihúzta magát, szemében iszonyat és áhítat kavargott.
– Isten mentse meg a bujkáló bűnös lelket – suttogta.
Jól tudta, mire gondolt Maisie. Ha a halott lelke elkárhozott lélek, tisztában van végzetével. A halál háza a menedék háza; ám a léleknek a halál éjszakáját követő pirkadat előtt tovább kell állnia, bárki vagy bármi is várjon rá közel s távol a se otthont, se hajlékot nem adó légi rónákon. Ha a lelket rendben találják, nincs mitől félnie; ha nem találnak benne rosszat, biztonságban szállhat tova; ám ha rosszat találnak benne, utazása is rossz lesz. Ezért van az, hogy a gonosz ember szelleme nem maradhat, mégsem mer útra kelni; ennélfogva azon iparkodik, hogy bármilyen titkos helyen elrejtőzhessen, legyen az sötét csatorna vagy vakfal; az ember környezetében élő bölcs teremtmények pedig kiszimatolják az iszonyatot és eliszkolnak. Maisie megismételte Sheen mondatát, majd némi hallgatás után hozzátette:
– Adam Blair egy esztendőn s egy napon keresztül nem nyugodhat a sírjában a lelkén száradó bűnök miatt; márpedig tudvalevő, hogy itt van belőlük bőven. Egy esztendőn s egy napon keresztül a holtak virrasztója lesz.
– Úgy bizony, sötét nyomok lesznek majd amott a hajnali harmatban.
Az öregasszonyok ismét hallgatásba merültek. Kinn az éjszakában sóhajtozó hang hallatszott. Nem a tengerről jött, az túl messze volt, semhogy hallani lehessen, kivéve vihar idején. A szél volt az, a nyögdécselő-sóhajtozó szél, mely sebzett vadként vonszolta végig magát az ázott mocsarakon.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Tükörálarc írta:
LelandGaunt írta:

Ez remek hír! Nagyon várós a kötet! smile

Akkor adok belőle egy kis ízelítőt:

Az asszony még a leánykához beszélt, amikor Maisie Macdonald, a halottvirrasztó kinyitotta a konyhán túli szoba ajtaját, hogy megnézze, ki érkezett. A két öregasszony némán biccentett egymásnak. Csak azután hagyta el szó a szájukat, hogy Sheen a csukott ajtajú szobába ért, melynek közepén, egy palánkon lepedővel letakarva hevert valami.
Duit sìth mòr, Beann Macdonald.
– Béke töltsön el téged is, Sheen; és őt is, ki amott nyugszik.
Och, ochone, mise ’n diugh; sötét órát élünk.
– Biza; rossz ez az óra. Hallottál-e, láttál-e valamit?
– Nos, erre azt felelem, fényeket véltem látni, amint elhaladtak e ház és ama zöld hely között.
– A lidércfényeket?
– Nos, így hívják őket, nem másképp.
– Sejtettem, hogy odakint lesznek. Én pedig hallottam a recsegést – tudod, a deszkaszálakét, amikből holnap a koporsó készül majd.
Hosszú csend következett. Az öregasszonyok a holttest mellé telepedtek, köpönyegüket a fejükre húzták. A szobában nem volt tűzhely, csupán egy magas, halotti viaszgyertya világította meg, amit a távozás órája elleni védekezésül állítottak.
Sheen lassan ide-oda ingadozott, közben halkan duruzsolni kezdett.
– Én nem tennék így, Sheen Macarthur – intette a halottvirrasztó fojtott hangon, de komolyan; majd egy pillanatra rá hozzátette: – Az egerek mind elhagyták a házat.
Sheen kihúzta magát, szemében iszonyat és áhítat kavargott.
– Isten mentse meg a bujkáló bűnös lelket – suttogta.
Jól tudta, mire gondolt Maisie. Ha a halott lelke elkárhozott lélek, tisztában van végzetével. A halál háza a menedék háza; ám a léleknek a halál éjszakáját követő pirkadat előtt tovább kell állnia, bárki vagy bármi is várjon rá közel s távol a se otthont, se hajlékot nem adó légi rónákon. Ha a lelket rendben találják, nincs mitől félnie; ha nem találnak benne rosszat, biztonságban szállhat tova; ám ha rosszat találnak benne, utazása is rossz lesz. Ezért van az, hogy a gonosz ember szelleme nem maradhat, mégsem mer útra kelni; ennélfogva azon iparkodik, hogy bármilyen titkos helyen elrejtőzhessen, legyen az sötét csatorna vagy vakfal; az ember környezetében élő bölcs teremtmények pedig kiszimatolják az iszonyatot és eliszkolnak. Maisie megismételte Sheen mondatát, majd némi hallgatás után hozzátette:
– Adam Blair egy esztendőn s egy napon keresztül nem nyugodhat a sírjában a lelkén száradó bűnök miatt; márpedig tudvalevő, hogy itt van belőlük bőven. Egy esztendőn s egy napon keresztül a holtak virrasztója lesz.
– Úgy bizony, sötét nyomok lesznek majd amott a hajnali harmatban.
Az öregasszonyok ismét hallgatásba merültek. Kinn az éjszakában sóhajtozó hang hallatszott. Nem a tengerről jött, az túl messze volt, semhogy hallani lehessen, kivéve vihar idején. A szél volt az, a nyögdécselő-sóhajtozó szél, mely sebzett vadként vonszolta végig magát az ázott mocsarakon.

Nagyon tetszik! smile Jöhet. big_smile big_smile

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

További ízelítő, kissé más hangulatvilággal:

Meggyőződésem szerint nem arra születtem, hogy saját szerencsém kovácsa legyek. Vannak időszakok, amikor alig tudom elhinni, hogy életem húsz esztendejét egy szatócsbolt pultja mögött töltöttem a londoni East Enden s hogy ezt az utat követve váltam anyagilag függetlenné és Tranchier le Casabol várkastélyának urává. Konzervatív szellem vagyok, ízlésem kifinomult és arisztokratikus. Lényem irtózik az alantas tömegtől. Családom, a DeFectek vérvonala a prehisztorikus korokra nyúlik vissza, ami kitűnik abból is, hogy egyetlen hiteles krónikás sem említi felbukkanásukat a brit történelemben. Ösztöneim azt súgják, hogy keresztes lovagok vére csörgedezik az ereimben. Még most, oly sok év elteltével is természetesen áll rá ajkam az olyan kifakadásokra, mint a „Miasszonyunk!”, és érzem, ha a körülmények megkívánnák, képes lennék felemelkedni a kengyelvasban, hogy aztán mondjuk egy buzogánnyal lesújtsak a pogány kutyákra, ami persze igencsak elképesztené őket.
    Tranchier le Casabol hűbérúri kastély, legalábbis annak nevezték a hirdetésben, amely eredetileg felhívta rá a figyelmem. A vele járó cím és rang jelentős hatást gyakorolt az árára, előnyei pedig inkább szentimentálisak, mint kézzel foghatók. Számomra mégis megnyugtató a tudat, hogy lépcsőházam falán lőrések sorakoznak, melyeken keresztül szabadon nyilazhatok, és egyfajta hatalomérzettel tölt el a tény, hogy birtokomban van egy bonyolult masinéria, amellyel olvasztott ólmot boríthatok az alkalmi látogatók nyakába. Az ilyesmi kedvemre való, nem sajnálok fizetni érte. Büszke vagyok a lőréses oromzatra és a várárokra, amely minden irányból körbevesz. Büszke vagyok a csapórácsra, a várbörtönre és az öregtoronyra is. Egyetlen dolog hiányzik csupán, amely lakhelyem középkori hangulatát kiteljesítené és a birtokot tökéletesen korhűvé varázsolná. Tranchier le Casabolnak ugyanis nincs saját kísértete.
    Bármely régimódi ízlésű férfiút, akinek vannak róla elképzelései, miként illik egy efféle háztartást kialakítani, csalódottsággal töltene el ez a hiányosság. Az én esetemben különösen sajnálatos volt. Gyermekkoromtól kezdve szorgosan tanulmányoztam a természetfölöttit, és szilárdan hittem benne. Élvezettel faltam a kísértetirodalmat, míg alig maradt olyan történet, amin ne rágtam volna át magam. Elsajátítottam a német nyelvet, csak hogy elolvashassak egy könyvet a démonológiáról. Ifjoncként sötét szobákban bújtam el abban a reményben, hátha meglátom a mumust, amellyel a dadám riogatott; és időről időre még most is a hatalmába kerít ugyanez az érzés. Diadalmas pillanat volt, amikor úgy hittem, hogy a kísértet a pénzen megvehető fényűzések közé tartozik.
    Való igaz, hogy a hirdetésben nem esett szó szellemről. A penészlepte falak és árnyba borult folyosók láttán azonban biztos voltam benne, hogy lappang egy valahol a birtokon. Mint ahogy a kutyaház sejtetni engedi, hogy itt márpedig ebet tartanak, el sem tudtam képzelni, hogy egy ilyen szemrevaló szállás ne rendelkezzen egy-két háborgó lélekkel. Egek ura, hát mit csinálhatott itt az elmúlt évszázadokban az a nemesi család, akiktől megvásároltam? Nem akadt közöttük egy sem, aki elég talpraesett lett volna, hogy eltegye a szeretőjét láb alól, vagy egyéb lépéseket tegyen egy örökletes fantom beszerzése érdekében? Még most is nehezemre esik türtőztetni magam írás közben.
    Hosszú ideig szüntelen reménykedtem. Egy kisegér sem cincoghatott a falburkolat mögött, egy esőcsepp sem koppanhatott a padláson anélkül, hogy vad borzongás ne fogott volna el: talán végre egy békétlen szellem nyomára bukkantam! Ilyenkor a félelem árnyéka sem érintett. Ha éjszaka történt, elküldtem Mrs. DeFectet – aki fölöttébb erélyes hölgy –, hogy nézzen utána a dolognak, miközben én a várakozás izgalmával a fejemre húztam a dunyhát. De jaj, folyton ugyanaz lett a vége! A gyanús nesz forrása végül mindig olyan abszurdan természetesnek és hétköznapinak bizonyult, hogy a legélénkebb képzelet sem tudta volna kalandos bájjal felruházni.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

FIONA MACLEOD

http://www.electricscotland.com/history/images/00WilliamSharpPicture.jpg

Fiona Macleod, aki valójában férfi volt és William Sharpnak hívták, érdekes esete az írói pszichológiának. Nem mintha a nom de plume használata különlegesnek számítana; az sem túl nagy ritkaság, hogy valaki másnemű álnevet választ. Itt azonban egy olyan gondos alapossággal fölépített és fönntartott szekunder személyiségről van szó, hogy a jelenség már-már a tudathasadással határos. William Sharp tisztes tollforgató volt, semmi több; Fiona Macleod viszont látomásos erejű szerző, a 19. század végi kelta reneszánsz egyik vezéralakja. A költő W. B. Yeats, a mozgalom másik kiemelkedő képviselője nem tartotta túl sokra Sharpot, ám nagy elismeréssel adózott Macleodnak. A sajátos módon megkettőzött irodalmi pálya alighanem csak azért kerülte el a veszélyt, hogy a modern kori gendertudomány meglovagolja, mert magánéletében az író soha semmi jelét nem adta, hogy problémásnak érezné a férfi nemi szerepeket.
    William Sharp 1855 szeptember 12-én született a skóciai Paisleyben; apja jómódú kereskedő volt, édesanyja pedig a glasgowi svéd alkonzul lánya. A nyarakat a család a Hebridákon töltötte, itt kötött a fiú életre szóló barátságot a veszedelmekkel terhes, embert próbáló északi tájjal és nyers, keménykötésű lakóival. Noha fiatal korától fogva kitűnt a férfias sportokban, nem örvendett a legjobb egészségnek: ízületi gyulladással és szívproblémákkal küszködött, később pedig a cukorbaj is kialakult nála. Ismerősei gyakran meglepődtek, milyen törékeny kondíciót rejt robusztus, izmos alkata.
    1863-ban a Sharp család, bevett szokásától eltérően, londoni rokonaihoz utazott vakációzni. William ekkor ismerkedett meg első unokatestvérével, Elizabethtel, aki hozzá hasonlóan rajongott a kelta múltért és falta a könyveket. Kapcsolatuk idővel vonzalommá, majd szerelemmé mélyült, 1884-ben összeházasodtak. Házasságuk minden viszontagságot átvészelt, férje halála után Elizabeth bensőséges hangvételű memoárban szállt síkra érte, hogy megvédelmezze különös írói pályafutását a rosszindulatú pletykáktól.
    William Sharp két évig tanult a glasgowi egyetemen, ahol megérett benne az elhatározás, hogy a tollából fog élni; diplomát azonban nem szerzett, s egyelőre egy ügyvédi irodában helyezkedett el. Edinburgh-ban kapcsolatba került az Örökzöldek kelta hagyományápoló körével, s rajtuk keresztül a kor több jeles irodalmi személyiségével, így Dante Gabriel Rossettivel és Algernon Charles Swinburne-nel. Labilis egészségét gyakori és kiterjedt utazásokkal próbálta orvosolni, többek között egy kalandos ausztráliai esztendővel. 1878-ban Londonba költözött, ahol egy banknál vállalt állást, emellett azonban tevékeny részesévé vált a város pezsgő irodalmi életének: tanulmányokat, recenziókat és biográfiákat publikált, költészeti antológiákat szerkesztett. Megjelentetett egy saját regényt és néhány verseskötetet is, ezek azonban nem váltottak ki különösebb visszhangot.
     1890-ben a Sharp házaspár európai körutazást tett, és Rómában a véletlen az útjukba vetett egy londoni ismerőst: a huszonhat éves Edith Wingate Rindert, egy társaságbeli hölgyet és műkedvelő irodalmárt, aki hajadon lévén, a kor szokásainak megfelelően a nagynénje kíséretében ismerkedett a kontinenssel. A visszaemlékezések egybehangzó tanúsága szerint Miss Rinder rendkívül szép nő volt, de igen nehéz természetű. A romantikus környezetben forrón egymásba szerettek William Sharppal. Az élmény egy kis kötetre való vers megírására ihlette a férfit, amit azon melegében, magánkiadásban publikált Olaszországban, Sospiri di Roma (Római sóhajok, 1891) címmel. A mű magasan kiemelkedik a munkásságából; sem előtte, sem utána nem kerültek ki a tolla alól ilyen színvonalú költemények, kivéve leghíresebb versét, A magányos vadászt (The Lonely Hunter, 1901).
    Ez a szerelem – amelyről nem tudjuk, beteljesült-e valaha – élete végéig elkísérte Sharpot, kimeríthetetlen inspirációs forrást biztosított neki és életre hívta benne a másodlagos személyiséget, melynek révén bevonult az angol irodalom arcképcsarnokába. Rómából hazatérve egy romantikus regényben dolgozta föl az élményt, amelynek a Pharais: Szigeti románc címet adta (Pharais: A Romance of the Isles, 1894). A lángoló szenvedély történetét, mely végül mindkét felet elemészti, a balzsamos mediterrán közegből egy másik, általa jól ismert helyszínre ültette át: Nyugat-Skócia zord, viharok tépázta szigeteire. Mivel azonban a mű élesen elütött minden korábbi írásától, kissé aggódott, hogyan fogadnák az olvasók, ha a saját neve alatt publikálná: ekkor és ezért találta ki Fiona Macleodot.
    Fiona Macleod pedig nem maradt puszta álnév: életre kelt. Ennek az elsődleges oka az volt, hogy Sharp az új nom de plume alatt sokkal jobb műveket publikált, mint előtte bármikor. A Pharaist hamarosan követte a Hegyvidéki szeretők (Mountain Lovers, 1895), A bűnevő és más történetek (The Sin-Eater and Other Stories, 1895), a Zöld tűz (Green Fire, 1896) és még számos további könyv. A közönség rajongott értük. Fiona Macleod elbeszélései zord, vadregényes tájakon játszódnak, át- meg átitatva kelta folklórral; a lenyűgöző háttér előtt egyszerű, nyers szereplők drámái zajlanak, akiket a vak természeti erőkhöz hasonlatos érzelmek vezérelnek, éppoly pusztító hevűek, mint a futótűz vagy a villámcsapás. És az egész közeget, megfoghatatlan és kitapinthatatlan kisugárzás gyanánt, a misztikum légköre tölti be. A természetfölötti tényező a cselekmény minden szintjén jelen van, de csak hangulat, sejtetés és ómenek formájában, sohasem válik konkrétan megragadhatóvá. Sharp, aki a híres-hírhedt Arany Hajnal Rend beavatottja volt, mesteri tollal alakítja ezt a baljós árnyékvilágot.
    Hogy inspirációt merítsen a Macleod-művekhez, Sharpnak szüksége volt magára Macleodra, mint ihletadó múzsára, akit lépésről lépésre teremtett meg a saját számára és féltékenyen őrködött a titka fölött. A nyilvánosság előtt az ügynökeként lépett fel, és azt állította róla, a Hebridákon élő kuzinja, aki sokat betegeskedik és irtózik a rivaldafénytől. Néha célozgatott rá, hogy valójában szeretők. Még levelezést is folytatott a nevében, a nővérét kérve föl közreműködőnek, nehogy a kézírása elárulja. Élete végéig kitartott a misztifikáció mellett, mert meg volt győződve róla, hogy ha kiderülne az igazság, soha többet nem lenne képes ilyen színvonalon alkotni. Márpedig ez igen fontos volt számára, hiszen 1891-ben otthagyta banki állását és régi álmát valóra váltva, szabadúszó szerzőként tartotta fenn magát. (Nemcsak álnéven írt, továbbra is publikált William Sharpként, így azonban nem aratott különösebb sikereket.) Mikor a brit miniszterelnök egy ízben személyesen szegezte neki a kérdést, hogy létezik-e Fiona Macleod, szemrebbenés nélkül az arcába hazudott.
    Bizonyos értelemben persze Fiona Macleod nagyon is létezett: nem hús-vér emberként, hanem mentális konstrukcióként William Sharp elméjében, mely hozzásegítette őt, hogy fölülemelkedjen írói korlátain. Ez a konstrukció nem egy valóságos nő leképezése volt: éppúgy részét alkotta Elizabeth Sharp, a hűséges feleség, mint Edith Rinder, a nagy szerelem, vagy Mary Sharp, a mindig segítőkész nővér. Felfoghatjuk úgy is, hogy Sharp az Arany Hajnal Rendben elsajátított koncentrációs technikával egy pszeudo-mágikus múzsa-animát kreált magának. Ma talán beutalnák pszichiátriai kezelésre; annak idején ez korának egyik ünnepelt írójává tette.
    A századforduló után Sharp egészsége rohamos hanyatlásnak indult. Hogy kímélje magát az angliai telektől, ezt az évszakot mindig enyhébb éghajlat alatt töltötte. 1905-ben Szicíliában vendégeskedtek a feleségével, régi barátjuknál, Alexander Nelson Hoodnál, aki Nelson tengernagy és Lady Hamilton törvénytelen leszármazottjaként örökölte meg az Etna oldalában a Castello Maniacét és a vele járó hercegséget. Itt hunyt el szívrohamban William Sharp december 12-én, s a mai napig itt nyugszik egy kőből faragott kelta kereszt alatt; vadregényesebb helyszínt keresve sem lehetne találni e különös kettős életpálya lezárásához.

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

Kiegészítésként az előbbi életrajzhoz sikerült egy képet vadásznom a Tükörálarc által említett, Fiona Macleod alakját ihlető Edith Wingate Rinder kisasszonyról.
https://image.ibb.co/dgodR8/Edith_Wingate_Rinder.jpg

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

JACK LONDON

Inkább hamu legyek, mint por!

http://jacklondonpark.com/media/photos/ss_size1/JLbiography.jpg

A saját élete minden író számára egy kötetlen narratíva, amelyben kifejezheti önképét a külvilág felé, és éppolyan szabadsággal alakítja, mint bármely más művét. Ez persze nem könnyíti meg a biográfusok dolgát, akik gyakran vért izzadnak, míg lehámozzák az egymásra épülő misztifikációk hagymahéjait és feltárják az alattuk rejlő igazságot. Jack London például önéletrajzi jellegű írásaiban, mindenekelőtt A sárga ördögben (John Barleycorn, 1913) és a Snark – kirándulás a Föld körülben (The Cruise of the Snark, 1911), olyan sűrű ködbe burkolta saját ifjúkorát, hogy történész legyen a talpán, aki utat talál benne. Visszaemlékezéseit olvasgatva az a benyomásunk támad róla, hogy született kalandor volt: alkoholista, nőcsábász, világcsavargó és mindemellett kőkemény vagány. Ez a kép elég nehezen egyeztethető össze a kétségbevonhatatlan ténnyel, hogy ő volt a modern világ egyik első irodalmi celebritása, aki vagyonokat keresett a tollával s radikális társadalmi nézetei dacára a legelőkelőbb társaságban forgott. Az egész oldalt betöltené, ha megpróbálnánk felsorolni azokat a kritikusokat és filológusokat, akik nekiveselkedtek az ellentmondás feloldásának, hogy kiderítsék a titokzatos Jack Londonról: ki is volt ő valójában?
    Most kicsit előreszaladok és lelövöm a poént. Született kalandor, alkoholista, nőcsábász, világcsavargó és kőkemény vagány.
    Annyi kétségtelen, hogy 1876. január 12-én született San Franciscóban, az viszont rejtély, hogy milyen néven: az 1906. évi földrengést követő tűzvész elpusztította az anyakönyveket. A szülei közül csak a férjezetlen édesanya személye biztos, akit Flora Wellmannek hívtak, zenetanárnő volt és spiritiszta médium; többek között Fekete Sólyom, a szauk indián főnök lelkét közvetítette ki a halandó világba, természetesen tisztes díjazásért. Flora azt állította, hogy a gyermek apja William Chaney volt, egy szabadúszó csillagjós, aki megpróbálta rábeszélni őt a terhessége megszakítására, s ezzel olyan súlyos lelki válságba taszította, hogy kétségbeesésében  főbe lőtte magát. Az öngyilkossági kísérletet túlélte ugyan, ám egy időre tébolydába csukták, az újszülöttet pedig egy fekete ex-rabszolganő gondjaira bízta. Chaney körömszakadtáig tagadta, hogy ő volna a fiú apja; arra hivatkozott, hogy ő akkoriban már rég impotens volt, az asszony viszont fűvel-fával összefeküdt, az abortusztörténetből pedig egy szó sem igaz. Florát mindenesetre később kiengedték az elmegyógyintézetből és férjhez ment John Londonhoz, egy polgárháborús hadirokkanthoz, akivel Oaklandben telepedtek le és visszavették gondozásukba a kis Jacket. Több biográfus úgy véli, London eltúlozza az emlékezéseiben, milyen szörnyű nyomorban éltek. Nos, az vitathatatlan tény, hogy az elemi iskola elvégzése után munkába kellett állnia egy konzervgyárban, ahol elvileg napi tizenkét órát dolgozott, a gyakorlatban azonban gyakran tizennyolcat, különben felkopott volna az álla. Szerény meglátásom szerint ez kimeríti a nyomor fogalmát.
    Jacknek persze nem fűlött a foga a lélekölő robothoz, igyekezett kiutat keresni belőle. Elhatározta, hogy osztrigakalóznak áll, vagyis az öbölben húzódó osztrigapadokat fogja illegálisan fosztogatni, jóval olcsóbban ellátva a kikötői kofákat, mint a déltengeri árut szállító monopolisták. E célból tetemesebb összeget kért kölcsön ex-rabszolganő nevelőanyjától, majd megvásárolt egy ütött-kopott szlúpot egy Francia Frank nevű friscói vagánytól, akinek egy füst alatt a szeretőjét is elcsábította. A szlúp azonban csakhamar elsüllyedt, az ifjú Jack pedig, rablóból lesz a legjobb pandúr alapon, felcsapott tengerészeti halőrnek. Mivel a katonai fegyelemmel nemigen bírt megbarátkozni, elszegődött egy fókavadász szkúnerre, amellyel egészen a japán partokig hajózott, majd hazatérve belekeveredett az 1893-as munkászavargásokba. A rendőrségi retorziók elől a csavargóéletbe menekült, és bár az valóban költői túlzás, hogy az USA összes államában lecsukták, a nyugatitól a keleti partig, több helyütt tényleg megismerkedett a helyi hatóságok vendégszeretetével. Ez kijózanítólag hatott rá: a hobók országútján visszatért Oaklandbe és megkezdte a középiskoláit.
    A tanuláshoz igen otthonos kuckót választott, az Első és Utolsó Esélyhez címzett matrózkocsmát, amelynek a tulajdonosa annyira megkedvelte őt, hogy érettségi után finanszírozta tanulmányait a Berkeley Egyetemen. Rövidesen azonban kitört az alaszkai aranyláz, London pedig csapot-papot otthagyva hajóra szállt a sógorával, hogy oly sok más amerikaihoz hasonlóan a jeges északon hajszolja a meggazdagodás fantomját. A Klondike zord vidékén arany helyett skorbutot szerzett, no meg egy életre szóló élményanyagot, ami később valóban hozzásegítette, hogy vagyonos ember legyen.

http://scd.en.rfi.fr/sites/english.filesrfi/dynimagecache/0/11/1024/577/600/338/sites/images.rfi.fr/files/aef_image/jack-london-siloinsiproche-2017_0.jpg

Erre az időre már kialakult a világnézete, ami sajátos, de a maga módján koherens egyvelege volt a forradalmi szocializmusnak, a racionalizált miszticizmusnak, a harcos ateizmusnak és a rasszista eugenikának. Műveiben mindez az őshatalmú természet és a heroizált férfiasság intenzív ábrázolásában fejeződik ki, már-már atavisztikus szenvedélyekkel körítve, ami lelkes fogadtatásra talált korának olvasóközönségénél és máig sem veszített az erejéből. Írói pályája döcögve indult, a neves irodalmi folyóiratok fintorogva lökték vissza a kéziratait; első professzionálisan publikált novellája, az Ezer halál (A Thousand Deaths, 1899) a Black Cat ponyvamagazinban jelent meg. Ezzel azonban átszakadtak a gátak, és a századfordulóra London varázslatos gyorsasággal avanzsált Amerika egyik legjobban fizetett szerzőjévé. A vadon szavát (The Call of the Wild, 1903) a Macmillan kiadó már rekordösszegű honoráriumért vásárolta meg tőle. Természetesen első dolga volt villát bérelni Kaliforniában – ugyanazon a környéken, ahol nem is olyan régen még konzervdobozolással és jutazsákok varrásával kereste a kenyerét.
    Miután megteremtette a biztos anyagi hátteret a családalapításhoz, London 1900-ban megkérte Elizabeth Maddern kezét – a tanárnőét, aki annak idején fölkészítette az egyetemi felvételijére és néhány évig egy tengerészbalesetben elhunyt iskolatársával járt jegyben. Eugenikai házasságot kötöttek, ami szerelem helyett a baráti vonzalmon alapult, életerős utódok világra hozatala céljából. Kapcsolatuk kezdettől fogva nyitott volt, ezzel azonban London némileg visszaélt, mivel nemcsak a szeretőit váltogatta sűrűn, hanem gyakran megfordult a nyilvánosházakban is, számos nemi betegséget szedve össze. Két lányuk született, ezzel teljesítették a tervet és 1904-ben békességgel elváltak.
    Az izgalmakat ebben az esztendőben nem a válása tartogatta Jack Londonnak: a San Francisco Examiner megbízásából a Távol-Keletre utazott, hogy tudósítson az orosz-japán háborúból. Eredeti elképzelését, hogy a pártatlanság jegyében előbb a japán, majd az orosz fél oldaláról követi nyomon az eseményeket, csak félig sikerült megvalósítania, a fegyelmezett viselkedés ugyanis érett fővel sem tartozott az erősségei közé. Négy hónapos ténykedése során a japánok háromszor tartóztatták le különféle szabályszegések miatt. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor meggyanúsította a kíséretére rendelt katonákat, hogy a lova abrakjával üzletelnek, és neheztelése jeléül félholtra verte őket. Két ízben az amerikai nagykövet közbenjárására szabadult, harmadjára azonban Theodore Roosevelt elnöknek személyesen kellett interveniálnia az érdekében, utána pedig nyomban kiutasították az országból.
    Hazatérése után London feleségül vette Charmian Kittredge-et, az egyik régi szeretőjét, aki öt évvel idősebb volt nála, szocialista és feminista. Az igen dekoratív hölgyet a kortársak egybehangzó véleménye szerint „szexuális felszabadultság” jellemezte. Kissé talán meglepő módon London benne találta meg lelki társát és élete párját. Házasságuk során számos déltengeri utazást tettek jachtjukon, a Snarkon; barátságot kötöttek a hawaii uralkodócsaláddal és összeszedtek néhány egzotikus trópusi betegséget, köztük alighanem a frambőziát. (1)
    Kaliforniában London élénk társasági életet folytatott. Még írói pályafutása elején ismerkedett meg George Sterlinggel, a költővel, aki rövid időn belül a legjobb barátja lett. San Franciscóban Sterling vezette be őt a Bohém Klubba, az életvidám irodalmi körbe, amelyben olyan szerzők jártak össze, mint Ambrose Bierce, Gelett Burgess és Frank Norris. (2) A festői Bohémligetben tartott klubtalálkozók természetesen nem csupán az irodalomról szóltak; egy-egy egész hétvégés mulatság után a szomszédoknak bőven akadt okuk panaszra.
    1905-ben London jókora birtokot vásárolt a Sonoma-hegy oldalában; az volt a célja, hogy mintagazdaságot létesít rajta, ahol – mai fogalmazással élve – ökológiailag tudatos termelés folyik. Nagy lelkesedéssel látott munkához, például saját maga tervezte meg a disznóólat, amire fölöttébb büszke volt. A birtokigazgatáshoz szükséges szervező és áttekintő készség azonban hiányzott belőle: jelzésértékű, hogy több gondot fordított a humánus állattartásra, mint a piaci viszonyok felmérésére. Nem csoda hát, hogy a munkásai kinevették a háta mögött, és a Beauty Ranch – vagyis a Szépségtanya – inkább apasztotta, mint gyarapította a tartalékait. Az 1910-es években döbbenetes összegeket ölt bele, hogy palotának is beillő kúriát húzzon fel a birtokára, amelynek a Farkasház nevet szánta. Mikor már gyakorlatilag elkészült (két héttel a beköltözés előtt), tűz ütött ki benne, és az egész épület porig égett.
    Jack London erőteljes alkatú férfi volt, remek amatőr bokszoló, ám az életmódja hosszú távon aláásta az egészségét. Negyvenéves korára idült alkoholista és morfinista lett, vesebajjal és emésztési zavarokkal küszködött. 1916. november 22-én kiment a Szépségtanyán a háza tornácára, szundítani egyet; soha többé nem ébredt fel. Fölmerült a gyanú, hogy szándékos morfium-túladagolással vetett véget az életének; sokkal valószínűbb azonban, hogy a halálát veseelégtelenség okozta.
    Holttestét végakarata szerint elhamvasztották és a Szépségtanyán helyezték örök nyugalomra. A birtok most az ő nevét viseli, nemzeti történelmi emlékpark. Az Első és Utolsó Esélyhez címzett kocsma ma is üzemel, de azóta Jack London Találkahelyének hívják.

https://i.pinimg.com/originals/37/19/51/37195102e292cd4e25fa0b574a5337db.jpg

-------------------------------------------------------------
(1) A frambőzia tünetei hasonlítanak a szifiliszéihez; ez lehetett az alapja a híresztelésnek, hogy London és a felesége vérbajosak voltak.

(2) A felsorolt szerzők mindhárman művelték a fantasztikus irodalmat, még a realista regényíróként elhíresült Norris is; Ambrose Bierce ez irányú munkásságából már ízelítőt adtunk a MesterMűvekben, s reményeink szerint nem sokáig maradunk adósok a többiek bemutatásával sem. Clark Ashton Smith, aki szintén sorozatunk vezető szerzői közé tartozik, túl fiatal volt hozzá, hogy tagja lehessen a Bohém Klubnak; George Sterlinget azonban ő is ismerte, mi több, barátjaként és mentoraként tartotta számon.
-----------------------------------------------------------------

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

SIR ARTHUR CONAN DOYLE

A könyvek szeretete az istenek egyik legnemesebb adománya.

http://assets.signature-reads.com/wp-content/uploads/2017/08/sir-arthur-conan-doyle.jpg

Így vélekedett Arthur Ignatius Conan Doyle, aki 1859. május 22-én született a skóciai Edinburghban, katolikus ír családban. Az apja katonatiszt és festő volt, a kelleténél bohémabb művészlélek: krónikus alkoholizmusa a tönk szélére sodorta a családot és korai demenciába torkollott. Az irodalom iránti fogékonyságát Arthur nem tőle örökölte, hanem élénk képzelőerővel megáldott édesanyjától, aki éjszakáról éjszakára elbűvölte őt rögtönzött meséivel és rémtörténeteivel. Volt miből merítenie, hiszen származását a northumberlandi Percykre vezette vissza, akik számos illusztris hőst és gazfickót adtak a brit történelemnek (olykor egyazon személyben) és rokonságban álltak a Plantagenet dinasztiával.
    Hála néhány módosabb rokon segítségének, a jó eszű fiú Angliában végezhette el a középiskoláit, egy bentlakásos jezsuita kollégiumban, ahol saját bevallása szerint három dolgot tanult meg remekül: tűrni a fájdalmat, verekedni és krikettezni. Amint leérettségizett és jogilag cselekvőképessé vált, első teendője volt aláírni a hatósági végzést, melynek értelmében az apját zárt elmegyógyintézetbe szállították.
    Talán az idősb Doyle rossz példája tette, de Arthurnak – noha igen jó fogalmazás- és rajzkészséggel rendelkezett – meg sem fordult a fejében, hogy művészi pályára lépjen: inkább az edinburghi egyetem orvosi fakultására iratkozott be. Itt ismerkedett meg Robert Louis Stevensonnal, aki ebben az időben szintén az intézmény hallgatói közé tartozott. A kedvenc írói viszont ekkoriban érdekes módon amerikaiak voltak: Edgar Allan Poe és Bret Harte. Az ő hatásuk tükröződik első irodalmi szárnypróbálgatásaiban, A Szaszassza-völgy titkában és Az amerikai meséjében (The Mystery of Sasassa Valley; The American's Tale; mindkettő 1879), amelyek névtelenül jelentek meg obskúrus magazinokban. Tiszteletdíjat azonban annak rendje-módja szerint kapott értük, és ez gondolkodóba ejtette – "rájöttem, hogy nemcsak orvosságos üvegek töltögetésével lehet pénzt keresni."
    Az anyagiak továbbra is problémát jelentettek a családnak, Arthur pedig tőle telhetőleg igyekezett kivenni a részét a terhekből. Három szemeszter elvégzése után gyakornoki állást vállalt vidéken, majd 1880-ban elszegődött hajóorvosnak a Reménység bálnavadászhajóra. Ez volt az az utazás, amire később úgy emlékezett, hogy fiatalemberként indult el és férfiként tért vissza.

http://josephjgabriele.com/wp-content/gallery/crime-writers/Arthur-Conan-Doyle.jpg

1881-ben megkapta a diplomáját, vagyis hivatalos engedélyét az emberölésre, ahogyan egy önmagáról készített karikatúrán felcímkézte. Először ismét hajóorvosként helyezkedett el a Mayumba tehergőzösön, miután azonban Lagosban kis híján elvitte a malária, biztonságosabb foglalkozást választott és Portsmouthban nyitott körorvosi rendelőt. Bár a praxisa nem bizonyult túl gyümölcsözőnek, folyamatosan tovább képezte magát a szakmában: 1885-ben nagydoktori oklevelet szerzett, 1891-ben pedig a szemorvosi szakképesítést célozta meg, ám bécsi stúdiumai zátonyra futottak a nyelvi nehézségeken. A szakfolyóiratokban számos tanulmánya jelent meg, s noha orvos-tudósként nem alkotott kiemelkedőt, semmiben nem maradt el korának általános színvonalától. (Doyle sokoldalúságára jellemző egyébként, hogy kiváló rajzkészségét kamatoztatva egészen jó amatőr építésszé képezte ki magát: az első házát részben ő tervezte.)
    Komolyabban írogatni üres rendelőjében kezdett, a ritka páciensekre várva, hogy elüsse unalmát és befoltozza a jövedelmén tátongó hézagokat. A siker ezúttal sem pottyant az ölébe, keményen meg kellett dolgoznia érte. Az első Sherlock Holmes-történet például, amely csak többszöri átdolgozás után nyerte el végleges formáját, először minden különösebb visszhang nélkül jelent meg (A bíborvörös dolgozószoba; A Study in Scarlet, 1887), s a közönség csak azután kezdett fölfigyelni rá, hogy egy amerikai lapkiadó, amelyik megpróbált betörni a brit piacra, megrendelte a folytatását (A Négyek jele; The Sign of the Four, 1890). A nagy mesterdetektív azonban csupán 1891-től fogva termelt érdemleges bevételt kitalálójának, amikor Doyle szakított a régi kiadóival és szerződést kötött a Strand magazinnal.
    Noha Sherlock Holmes a kilencvenes években a népszerű brit irodalom legfényesebb csillagává emelkedett, a szerzője meglehetősen ambivalensen viszonyult hozzá. "Azt hiszem, meg fogom ölni Holmest; egyszer s mindenkorra végzek vele" – írta 1891-ben az édesanyjának. "Jobb és hasznosabb tervektől vonja el az energiámat." Mrs. Doyle éppoly élénken tiltakozott az ötlet ellen, mint a kiadók. A frusztrált író mérgében egyre magasabb honoráriumot követelt az újabb Holmes-sztorikért, hátha le tudja lohasztani a lelkesedésüket; várakozásában azonban csalódnia kellett, mivel zokszó nélkül elfogadták az igényeit. Ezen az érdekes módon vált Doyle korának egyik legjobban fizetett írójává.
    A jobb és hasznosabb tervek, amikre az édesanyjához intézett levelében utalt, történelmi regényei és elbeszélései voltak, melyeket gyakran félre kellett tennie egy-egy Holmes-novella kedvéért. Tudatosan készült és törekedett rá, hogy Walter Scott nyomdokaiba lépjen, s személy szerint írói munkásságának ezt a részét tartotta a legértékesebbnek. Olyan művekről van itt szó, mint a lovagkorban játszódó Sir Nigel (1905-1906) és A fehér sereg (The White Company, 1891) vagy a Monmouth-felkelést megidéző Micah Clarke (1889), és olyan visszatérő karakterekről, mint a napóleoni háborúkban vitézkedő Gerard brigadéros vagy Sharkey kapitány, a rettenthetetlen kalóz. Doyle-t módfelett zavarta, hogy a közönsége inkább a detektívsztorikat preferálja tőle, s még régi íróbarátja, Stevenson is arról áradozik neki déltengeri levelében, hogy Szamoa szigetén Sherlock Holmesról mesél a bennszülötteknek. Mivel azonban 1891-ben végleg feladta orvosi gyakorlatát és fölcsapott hivatásos írónak, nem maradt más választása, mint időnként engedni a nyomásnak és vissza-visszatérni legnépszerűbb hőséhez. Többek között ennek lett a gyümölcse hazánkban legismertebb regénye, A Sátán kutyája (The Hound of the Baskervilles, 1901-1902).

https://i2-prod.mirror.co.uk/incoming/article6886836.ece/ALTERNATES/s810/Sir-Arthur-Conan-Doyle.jpg

Doyle ebben az időszakban volt ereje teljében. A visszaemlékezések szerint egy amerikai sajtómágnás által rendezett üzleti vacsorán úgy festett Oscar Wilde, az örökké elegáns dandy mellett, akár egy öltönybe bújt rozmár. Igazolt krikettjátékos volt az első osztályban, és felsorolni is fárasztó, hányféle sportot űzött amatőr szinten, a golftól és a tekézéstől kezdve a labdarúgáson és az ökölvíváson át a sízésig és a korcsolyázásig. A léghajózás, a műrepülés, az autóversenyzés és a testépítés egyaránt első pionírjai között tartja számon.
    Remek fizikumú brit gentlemanként természetesen attól sem rettent vissza, hogy életveszélyes kalandokban szolgálja hazáját, egyben írói élményanyagát is gyarapítva. Az első ilyen helyzetbe véletlenül csöppent 1895-ben; tüdőbeteg feleségét kísérte el Egyiptomba, hátha az ottani éghajlat jót tesz neki, amikor kiújult az ellenségeskedés a helyben állomásozó angol haderő és a szudáni mahdista állam között. Doyle tüstént beállt műkedvelő haditudósítónak; tapasztalatait később A Korosko tragédiája (The Tragedy of the Korosko, 1897) című regényében dolgozta föl.
    A búr háborúról, amelyben önkéntes katonaorvosként szolgált és a bloemfonteini kórházat vezette, két könyvet is publikált, ezek azonban nem a fikció, hanem a történetírás kategóriájába tartoznak, elemző igényű monográfiák (A nagy búr háború – The Great Boer War, 1901; A dél-afrikai háború – Okai és menete; The War in South Africa: Its Cause and Conduct, 1902). Nem csupán a brit hadszervezet fonákságaira és hiányosságaira mutatott rá bennük, hanem élesen kritizálta a búrokkal való bánásmódot is: a koncentrációs táborokat, a nők megerőszakolását, a robbanógolyók használatát. Mivel a háború jogosságát máskülönben nem vitatta, a kormánynak eszébe sem jutott neheztelni rá, sőt – lovagi címmel honorálta érdemeit. (Jóllehet ebben egyes rossznyelvek szerint az is közrejátszott, hogy Edward király nagy Sherlock Holmes-rajongó volt.)
    A századforduló után Doyle érdeklődése egyre inkább a közélet felé fordult. Két ízben még a parlamenti választásokon is indult, unionista színekben, s bár mandátumhoz végül nem jutott, mindkétszer kemény küzdelemben maradt alul. Jelentősebb volt jogvédői tevékenysége: az egyéni justizmordokról éppúgy gondos, de szenvedélyes nyomozómunkával rántotta le a leplet, mint a háborús bűncselekményekről. A kongói bűn (The Crime of Congo, 1909) című könyvével csatlakozott ahhoz a mozgalomhoz, amit az újságíró E. D. Morel és a diplomata Sir Roger Casement indított a szörnyűséges és embertelen állapotok bemutatására, melyek Lipót belga király afrikai magángyarmatán uralkodtak. Harcostársaitól később eltávolodott, mivel az első világháború közeledtével Morel pacifista nézeteket kezdett hirdetni, s ezzel Doyle ugyanúgy nem tudott azonosulni, mint Sir Roger republikánus ír hazafiságával, ami 1916-ban a németek által támogatott húsvéti felkelésben tetőzött. Bár útjaik ekkor már rég elváltak, az író megpróbálta megmenteni öreg barátját: részletes orvosi szakvéleményben vitatta beszámíthatóságát, hátha cselekvőképtelenként fölmentik a vádak alól. A törvényszék azonban nem volt fogékony ezekre az érvekre: Roger Casementet hazaárulásért rang- és fővesztésre ítélték. Utolsó nagy elbeszélői ciklusában – Challenger professzor kalandjaiban – Doyle neki állított emléket Lord John Roxton alakjában.

https://mommybase.com/wp-content/uploads/2013/05/sir-arthur-conan-doyle-sherlock-holmes-may-22.jpg

A világháborúban ismét önkéntes szolgálatra jelentkezett, ötvenöt évesen; mikor elutasították, civil partvédelmi osztagokat szervezett és technikai beadványokkal bombázta az admiralitást. Végül újra haditudósítói megbízatást kapott: megjárta a francia és az olasz frontot, a Somme-nál szemtanúja volt a Saint Quentin-i csatának. Bár ő maga épen-egészségesen átvészelte a háborút, a családját szörnyű csapások érték – nemcsak a legidősebb fia és a fiatalabb fivére esett el a harctéren, hanem két sógora és két unokaöccse is.
    Közismert agnosztikus létére Doyle mindig is érdeklődött az érzékfölötti jelenségek iránt: már 1887-ben hosszas kísérletsorozatot folytatott médiumokkal és gondolatolvasókkal, majd 1893-ban csatlakozott a londoni Pszichikai Kutatótársasághoz, a munkásságában pedig kezdettől fogva vissza-visszaköszönnek a paranormális motívumok. Eleinte kritikus hozzáállás jellemezte, a világháború megrázkódtatásai azonban a spiritizmus elkötelezett hívévé tették. Úgy vélte, hogy a gyermekei nevelőnője érzékfölötti képességekkel rendelkezik, és elsőszülött fiának halála után médiumok közvetítésével kereste a kapcsolatot a szellemével. A spiritizmusban az Úr új megnyilatkozását látta, amellyel enyhíteni kíván a világban uralkodó szenvedésen. Meggyőződése olyan erős volt, hogy még régi barátsága is zátonyra futott rajta Harry Houdinival, a híres szabadulóművésszel, aki előszeretettel leplezte le a szélhámos médiumokat. Doyle úgy vélte, hogy Houdini valójában paranormális fenomén, csak nincs a tudatában, mivel állandó öncsalásban él; ezen aztán csúnyán összevesztek.
    Élete utolsó szakaszában Doyle misszionáriusi hevülettel hirdette a spiritizmus igazságát, közel negyedmillió fontot költve a saját vagyonából a népszerűsítésére. Számos könyvet és pamfletet írt róla, előadásokat tartott, vitafórumokon vett részt, kongresszusokon elnökölt, pszichikai vizsgálódásokat finanszírozott és spiritiszta könyvesboltot nyitott Londonban. Azt a nézetet vallotta, hogy egyes elmezavarok hátterében túlvilági megszállottság áll, A tündérek eljövetele (The Coming of the Fairies, 1922) című művében pedig lándzsát tört a fényképek valódisága mellett, amelyeket két tinédzser lány készített a cottingleyi tündérekről. Amikor a Pszichikai Kutatótárság nyomozója, Harry Price leleplezett egy csaló szellemfotográfust, Doyle demonstratívan kilépett az egyesületből, amit a spiritizmus iránti rosszindulattal vádolt meg. Újabban az a gyanú is fölmerült, hogy a tudományos világ elleni bosszúvágyból ő hamisította a piltdowni állkapcsot, a hírhedt ősemberleletet, amely két nemzedéken át vezette tévútra a paleoantropológiai kutatásokat.
    A spiritizmus érdekében végzett intenzív munkálkodása az 1920-as évek végére kezdte kimeríteni Doyle energiáit. Folyamatosan járta a világot, Új-Zélandtól Dél-Afrikáig, Kenyától Ausztráliáig. 1929-ben egy skandináv előadókörútjáról hazatérőben szívrohamot kapott, úgy kellett lehozni a hajóról. Ettől fogva lényegében fekvőbeteg volt, bár időnként még nagy akaraterővel összeszedte magát egy-egy nyilvános szónoklat erejéig. 1930. július 7-én hajnalban sussexi házában felkelt az ágyból és megindult a kert felé, de útközben rosszul lett és összeesett. Még élt, amikor rátaláltak. Utolsó szavait a feleségéhez (1)  intézte: „Csodálatos vagy.”

http://www.culturenorthernireland.org/sites/default/files/styles/slideshow_-_non-scaled_full_width/public/content/AVT_Arthur-Conan-Doyle_7001.jpeg?itok=7_3PdNmT

---------------------------------------------------------------------------------------
(1) Doyle első felesége tüdőbajos volt, 1906-ban hunyt el a karjaiban, hosszas szenvedés után. A férje ekkor már egy másik nőbe volt szerelmes, de amíg az asszony élt, csak plátói kapcsolatot tartott vele. Ez a nő – Jean Elizabeth Leckie – lett Doyle második felesége és hűséges társa élete végéig.
---------------------------------------------------------------------------------------

 

Hozzászólás: MesterMűvek - Dark

@Tükörálarc:

Csak egy apró pontosítás: a John Barleycorn magyarul nem Sárga ördög, hanem Sárga sátán (bár Alkoholmámorban címmel  is megjelent). big_smile

A Jack London-életrajzok közül Irving Stone: Matróz lóháton (Sailor on horseback) című könyve magyarul is megjelent. Nemrég olvastam, így néhány ponton fel tudom idézni az általa írottakat. Nos, először is: sejteni engedi, hogy Jack édesanyja csakugyan nem volt teljesen épelméjű, és Jacknek felnőtt korában nem csekély aggodalmat okozott, hogy ő maga is örökölte édesanyja terheltségét, úgyhogy előbb-utóbb elborul az elméje, és megőrül.

Irving Stone nem vonja kétségbe, hogy a tizennégy-tizenöt éves Jack a hajóval együtt elnyerte ama bizonyos öbölbéli hölgy szívét is, pedig a magam részéről azért éltem a gyanúperrel, hogy Jacket itt elragadta a fantáziája. (Merthogy más - hiteles - tanú nincs az esetre.) És gondoljunk bele: nem elég, hogy egy kamasz gondul egyet, és úgyszólván minden további nélkül kitör a városi létből, a lélekölő gyári munkából, és matróz, mi több, kapitány lesz a saját kis hajóján a San Francisco-i öbölben; ráadásul úgy, nem csak egy felnőtt férfi hajóját szerzi meg, de annak nőjét is... Nem túlzás ez kissé?, kérdeztem magamtól. Amikor a következő jelenethez értem - a csalódott, és a barátnőjétől megfosztott férfi találkozik Jackkel al vízen, és újabb hajójával megkísérli összetörni a Jack által vezetett kisebb hajót, ám Jack megfutamodásra készteti, mégpedig úgy, hogy a testével megtartja a kormánykereket, míg a két kezével puskát fog a csalódott ex-szeretőre -, gyanúm csak erősödött. Hát, Jack, ez már kissé sok a jóból. De sztorinak azért nem rossz. big_smile

Irving Stone megemlíti, hogy London munkáinak színvonala élete vége felé sokat romlott. Ezt nem csak annak tulajdonítja, hogy elveszítette az érdeklődését az írás iránt (maga fogalmazott úgy egy, a kiadójának küldött levélben, hogy csak azért ír, mert muszáj - vagyis mert ezzel keresi a pénzt -, ám ha nem volna rákényszerülve, egy sort sem írna többé, és ezt nyugodtan vehetik szó szerint), de annak is, hogy magánéleti gondjai elhatalmasodtak (második házassága megromlott; és bármennyire is szerette volna, első házasságából származó lányával nem sikerült rendeznie a kapcsolatát), súlyos adósságot görgetett maga előtt, alkoholfüggősége egyre erősödött, és mind sűrűbben vették elő depressziós periódusok.

A utolsónak bizonyult hullámvölgybe az taszította bele, hogy a birtokán épített Farkastanya leégett, és ő nem tudott szabadulni a gyanútól, hogy esetleg szándékos gyújtogatásról történt. Vagyis: valaki a munkásai közül, akit - szolidaritásból, emberbaráti elvek alapján, kisebbfajta társadalmi missziót teljesítve - kenyérkeresethez juttatott, és befogadott a birtokára, visszaélt a jóindulatával, és ellene fordult. Ez óriási csalódást okozott Londonnak. Kedélye elborult, és Stone valószínűsíti, hogy önkezével vetett véget az életének. Ezt - a már említett nehézségek felsorolásán túl - két adattal támasztja alá. Az egyik: halálos ágya  közelében megtalálták azt a papírt, amelyen kiszámította a halálos dózis összetételét; a másik: népszerű regényhőse, Martin Eden szintén eldobja magától az életet, nem lehet tehát kizárni, hogy követte a saját maga által megalkotott figura példáját.

Egyébként szerintem is nagyon érdekes élete volt; elképesztő fegyvertényt hajtott végre azzal, hogy a mélyszegénységből kitörve az írásból élő, vagyonos emberré és irodalmi celebritássá vált. A jobban sikerült írásai lenyűgözőek, a kevésbé jól sikerültek "csak" olvastatják magukat, tehát teljességgel megérdemelten vált az amerikai próza egyik első, valóban modern képviselőjévé.

(Nekem egyébként A profi [A vadállat] a legnagyobb kedvencem tőle. Ez egy elvekkel bíró, megvesztegethetetlen ökölvívó tehetség felemelkedésének és "önkéntes száműzetésének" története - amilyen egyszerű sztori, olyannyira ütős is, csodálom, hogy az utóbbi néhány évtizedben nem filmesítették meg - akár a Rocky-széria farvizén, akár máshogy.)

Utoljára wolferine szerkesztette (2018.08.30. 13:01:37)