Üdvözlünk a Delta Vision kiadó honlapján!

Kosár

Skip to Main Content »

Gáspár András: Kiálts farkast 2

Kiálts farkast 2

Készleten

Normál ár: 2990 Ft

Kedvezményes ár: 2542 Ft

Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a terméket!

Részletek

A XXI. század utolsó évtizedének zsúfolt és kaotikus Közép-Európájában, ahol az üzleti vitákat alakváltó menedzserek, programozott orgyilkosok és önvezérlő robotrakéták döntik el, minden lélegzetvétel az utolsó lehet – különösen Vogel Zsigmond számára, akinek nem csak a Földön vannak ellenségei. Emlékei helyett ezúttal múltját és személyisége jobbik felét veszíti el… és hogy visszaszerezhesse, olyan jelenben kell boldogulnia, ahol minden lépése, még halála pillanata is előre kiszámíttatott.

A poszt-Csernobil korszak hazai SF klasszikusának folytatása megjelenésének tizedik évfordulóján új köntösben és kibővült tartalommal – a történet és a világ volúcióját bemutató szerzői kommentárral – hívja közös nosztalgiára régi és új olvasóit.

Részlet

"...fut a szekér. Befolyásunk az ügyek menetére megnő, a siker részegítő illata száll, de könnyű leszaladni az útról, és a tengely is megroppanhat még - a bölcs annál körültekintőbb, minél fürgébben húznak a lovak..."

A városmajori templom harangja épp elütötte a hetet, mikor Vogel - első gangon tett köre végén - néhai szomszédja, Burán lakásához ért. Nem az ösztön, inkább a sötétség vezette ide: ez volt az egyetlen ajtó, melynek résén át nem szivárgott ki fény. Az emelet és a ház többi lakója szokásos tevékenységébe merült - a nyitott konyhaablakok sora, az illatok elegye, a képernyők villódzása a békesség légkörét kölcsönözte a pillanatnak. A kefehajú, aki mostanáig csak gyanús jelekre lesett, egyik lábáról a másikra állt; már-már feszengett nesztelen mozgása és a markában sötétlő pisztolyok miatt.

Talált valami szentségtörőt abban is, hogy épp hajdani munkatársa és barátja otthonába kell behatolnia: a harmadosztályú plazmaszobrász, akire a szakszervezet nekrológján kívül csak egy márványtábla (és pár millió angol vizsla) emlékeztetett, őt is, a világot is a biztos pusztulástól mentette meg ‘91 karácsonyán. Új munkaadója, Pauker ellen fordulva nem a győzelmet, hanem a feloldozást kereste, és mert földi pályafutása során oly sok kudarcban volt része, nyilván meglepődött, hogy a Gondviselés - a mindenhatóvá magasztosult plazma képében - posztumusz alkut kínál neki. Tisztességes alku volt, mégsem kért belőle, nem használta a kaput, melyen át a harc vétlen áldozatai visszatértek a túlvilágról - Vogel sokat töprengett a miérten, és oda lyukadt ki, hogy a diadal minden másnál, még az életnél is többet jelentett a ritkuló hajú mártír számára.

A hála, mely ismerőseit kegyes hazugságokra, Gavodát az Agnus Dei-jelentés meghamisítására, a sajtót az akadékoskodás mellőzésére késztette, újabb kenetes döntések melegágya lett. Vogel a Pályaösszevetőtől kapott pénz egy részét a megürült Attila úti lakásra (a majdani Burán Endre Emlékmúzeum helyiségeire) költötte, barátja nevében tett alapítványt a nélkülöző művészek és az otthontalan ebek javára - minden tartozást lerótt már, mire elérte és padlóra küldte a csapás.

A történtek óta csak egyszer, ‘92 tavaszán tudta rávenni magát, hogy átlépje a küszöböt, és most, hogy lövésre kész fegyverrel az előszobába nyomult, teljes súlyával zúdult rá a szentségtörés iszonyata. Borzongva lapult a falhoz: a kék zónából áradó sürgetés sem vehette rá, hogy tüstént nyomok után nézzen. A lakást porszag ülte meg. A tapétából, a felcsavart szőnyegekből, a bútorokra terített szemfödelekből áradt, a mellére nehezedett, gombócot növesztett a torkában, és verítékként ütközött ki a hátára-vállára feszülő szíjak alatt. A Sauereket szerencsére a szamuráj Vogel markolta; az egyik cső a nappali közepe, a másik - hasonlóképp rezzenetlenül - a konyhaajtó felé mutatott.

Tovább! - érkezett a parancs a két zónát összekötő forródróton, és a kefehajú, mint valami gép, tüstént engedelmeskedett: még két lépést tett a fal mentén, bent tartotta a levegőt, hogy szívének súlyos dobbanásain kívül mást is halljon, és nagyot nyelt, ahogy a halk, épp hogy érzékelhető zúgás a füléig ért.

Olyan volt, akár a rovardongás, de amplitúdója túl szabályosan változott: a hangerő nőtt, csökkent, aztán növekedni kezdett megint. Vogel, aki immár nem csak öt érzékével figyelt, hiába igyekezett irányt rendelni a változáshoz; a forrás túl közel volt, a rezgést túl sok felület visszhangozta, fantomneszekkel és fenyegetéssel telítve a kegyelet hetven-egynéhány négyzetméternyi univerzumát.

- A generátor. Miről ismerem fel?

- Felismered - biztosította búcsú helyett az Engelmann-szimuláció.

- Ha másról nem, hát arról, hogy hasonlót soha életedben nem láttál még. Kerítsd elő, de gondolkodj, mielőtt szétvernéd: a mező védelme nélkül a vörös zóna lakója is a pezsgősüveg sorsára juthat...

Vogel kiszáradt torokkal érkezett a nappali küszöbére. Az ajtószárnyak jótékony árnyékba vonták, ahogy leguggolt - nyomokat keresett, és meg sem döbbent, mikor rájuk akadt a padlót borító porban. Kölyökkora óta most bánta először, hogy nem született indiánnak - sápadtarcúként csak annyit tudott megállapítani, hogy recés talpú utcai cipők gazdáival lesz dolga. A szabályos lenyomatok közt apró, ovális bemélyedésekre lelt, melyek éppúgy származhattak bottól, mint lecsüngő vezetéktől vagy fel-felpattanó teniszlabdától, és tovább növelték bizonytalanságát. Lassan emelkedett fel, pisztolyait előreszegezve nyomult tovább... és ahogy jobbra, a hálószoba felé fordult, görnyedt háttal ülő alakot fedezett fel Burán leplek takarta ágyán.

Széles vállú, lapos arcú férfi volt, kék overallt, barna félcipőt és vaskos szerszámövet viselt. Az elektroműszerész, ahogy a jámbor bérlők, házmesterek és kémregényírók elképzelik. A nagyvárosi mítoszok állandó szereplője, aki hol angyali, hol ördögi maszkban tűnik fel, észrevétlenül áll odébb a jól végzett munka után - és felettébb ritkán merevül szoborrá a tett színhelyén, hogy alakját absztrakt fénymintákkal hinthessék meg a lenyugvó nap sugarai.

Vogel célra emelte mindkét fegyverét, az obligát "Ne mozdulj!" azonban kimondatlan maradt: az ismeretlennek szeme sem rezdült a páros kattanásra. A lapátkezek a cejgvászon kezeslábas térdén nyugodtak, a felszereléshez tartozó sapka az ágyon, az emblémás zubbony a közeli széken hevert, a szemközti, Vogel nappalijával közös falon pedig...

A kefehajú nagyot nyelt, ennek azonban, akár a háta mögötti neszezésnek, csak később ébredt tudatára: megbénította, szinte hipnotizálta az elé táruló látvány.

A hologram fején találta a szöget: a generátor nem emlékeztetett generátorra, sőt más földi gépezetre sem. Olyan volt, mint valami bokor - trópusi agave, mely a falban gyökeredzik, és a padlóig ereszti bíborral erezett, karvastag hajtásait. Elevennek látszott, de ez lehetett akár a gyökérgöbből kiinduló, és bonyolult kanyarok után ugyanoda visszatérő fényimpulzusok játéka is - igen, alighanem ez a lüktetés kölcsönzött kísérteties látszatéletet a masinának, melyet Vogel első pillantásra valamiféle szörny levágott fejének vélt. Torkába keserű nyál tolult, a hányinger elfátyolozta a tekintetét - inkább hallotta, mint látta, hogy valami apró és soklábú közelít a fürdőszoba résnyire nyitott ajtaja felől. Nem volt érkezése azon tűnődni, macska-e vagy patkány, sem azon, honnét került elő: mély levegőt vett, és új fogást keresett a pisztolyok verítéktől síkos agyán. Mire másodszor is lepillantott, az a valami már mellette, sőt előtte járt, mozdulatát érzékelve azonban meglapult, és elkerekedett, ezüstfakó szemekkel bámult vissza rá.

Nem macska volt.

Vogel olyan hirtelen ugrott hátra, hogy bal könyöke fájdalmasat koppant az ajtófélfán. Jobbal még mindig lőhetett volna, de nem tette, a lény (furán pettyezett bőrű, inkább hüllő-, mint emlősszerű fajzat) pedig kihasználta tétovaságát: két ugrással az ágyon, egy harmadikkal az overallos alak fején termett, és két pár mellső végtagjával a nyakba kapaszkodva eltűnt a széles váll mögött.

Valami kattant.

Valami felmorajlott.

Az érzéketlen ujjaival küszködő kefehajú ugyanabban a pillanatban egyenesedett fel, mikor az eleven szoborba visszatért az élet. A térdeken nyugvó kezek ökölbe szorultak, az elnyíló szájból átható, nem emberi sikoly tört elő - Vogelnek egyetlen lélegzetvételre maradt ideje, mielőtt odabent is, odakint is elszabadult a pokol.

A fal túloldalán, saját nappalijában csattanó gépfegyversorozatot tompa morajként érzékelte, és végig sem gondolhatta, mit jelent: az, amit mostanáig felcsavart szőnyegnek, a Burán Endre Emlékmúzeum elidegeníthetetlen részének vélt, egyszerre szétfolyt, gerincet, majd végtagokat növesztett, és gravitációt meghazudtoló fürgeséggel lódult felé. A fordulat épp olyan valószínűtlen volt, amilyen ismerős - a vörös zóna Vogelje gyakorta élt át hasonlót komisz álmaiban, melyek átizzadt párnái közül a háromévnyi múltba, a Centauri-háború poklába ragadták.

Epigon!

A kefehajú nem gondolkodott. A mezőgenerátor, az elektroműszerész és a soklábú fajzat mintha sosem létezett volna: minden idegszálával a támadóra koncentrált, célzott, és ütközésig nyomta mindkét ravaszt. A dördülések folyamatos égzengéssé olvadtak össze, az acélköpenyes golyók szitává lyuggatták az alakváltót, rozsdaszínnel fröcskölték be az ágyhuzatot, és ökölnyi kráterekből alkottak mintázatot a szemközti falon, melynek tövébe vak kígyók tömegeként zuhant az ősanyag maradéka. A pisztolyok hátracsúszott závárzattal, korditbűzt okádva keresték az új célt: Vogelnek eszébe sem jutott tartalék tár után kapni, és mire feleszmélt, a nekizúduló overallost már semmiképp nem kerülhette el.

Az ütközés fájdalmas volt, a kék zóna lakója azonban valósággal megkönnyebbült tőle. Nem nézett a markából kiforduló Sauerek után, és mihelyt lélegzethez jutott, jobbkezes peng-csuant irányzott ellenfele ágyékára. A második, szívtájékra mért ütés bármely földi halandót leterített volna, ám az overallos éppúgy nem volt földi halandó, mint utasa, mint az összecsavart szőnyeg és a fényt lélegző agavebokor. Vogel alkarral blokkolta a válaszcsapást, elhajolt, beletépett az elektroműszerész gégéjébe, az azonban meg sem rezdült, sőt új rohamra indult - átnyalábolta, kibillentette egyensúlyából, és vele együtt zuhant a padlón csapkodó plazmanyúlványok közé.

A fal túloldalán vadul dörögtek a fegyverek, de a kefehajúnak nem volt érkezése emiatt aggódni: a műember balja megszorult a torkán, a combmagasságban tapogatózó jobb valami fémeset, valami csillogót markolt, és azon igyekezett, hogy a fejéig emelje. A nagy test nem verítékezett, nem vérzett, sőt nem is lélegzett. A szemek fakó ezüstje láttán Vogel biztosra vette, hogy üres héj csupán - hogy az igazi ellenfél, a soklábú parány odabent lapul, és kapcsolókat igazgatva, fogait ki-kivillantva figyeli vergődését.

- Te büdös kis...

A padlót megremegtető robbanás sem volt valódibb a gépfegyverek össztüzénél, de torkára forrasztotta a szót: a zónavédelemre programozott SpeedGraph üzente így, hogy az ellenség túltette magát az állig felfegyverzett vietkongszimulációk okozta sokkon, és a lakás belseje felé nyomul. Bárkik legyenek, csak idő kérdése, hogy ide is kövessék... és ha rátalálnak, már nem az eltorzult valóság vagy az overallos műember lesz a legfőbb gondja.

Utóbbi, mintha belelátott volna, megkettőzte erőfeszítéseit. A baljában csillogó fegyver (ha az volt) vállmagasságban járt, a koponyából előmeredő periszkópok (ha azok voltak) kígyószemekként vonzották a kefehajú tekintetét. Levegője rohamosan fogyott - ösztönösen rántotta fel térdeit, rúgásával az ajtófélfáig röpítette az "elektroműszerészt", aki megroggyant, de talpon maradt, és alkonypírban fürdő képpel, összeszorított szájjal fordult ellene megint.

A szamuráj ugrott, ágyékon, gyomron és állon vágta, fegyvertartó karját azonban csak megmarkolnia sikerült. Némán, összefogódzva gyürkőztek, mikor az újabb - ezúttal valódi - detonáció léglökete az ágyra dobta őket: a hívatlan vendégek lyukat robbantottak a fürdőszoba falán, és harcra készen közeledtek a bejárat felől is. Vogel előbb árnyaikat, majd a tűzvezető lézerek vörösét pillantotta meg, s bár pillanatnyilag semmit sem hallott, a műemberrel együtt fordult balra, a nappaliba nyíló ajtó felé.

Az élen haladó férfit éppúgy meghökkentette a látvány, mint őt magát pár se vége, se hossza perccel ezelőtt. Mozdulatlanná dermedt, kiáltott... és csak ennyi kellett, hogy az összekapaszkodott alakok négy karjából három oldalt lendülve célba vegye az idegen fegyverrel. A villanás halvány volt, a csóva azonban kétarasznyi alagutat - nem lyukat - vágott a behatoló testébe. Vogel tisztán látta a konyhaajtó sarkát a seben át, és még a vér hiányán is elámulhatott, mielőtt az áldozat nyomában érkezők tüzet nyitottak hangfogós Ingramjeikből.

Az ágyat és környékét ólomzápor verte végig. A kefehajú érezte, hogy a műember teste összerándul - az újabb villanás az esti égre nyitott alagutat a födémen át -, és a kattogás pillanatnyi szünetében az ágy mögött keresett fedezéket. Az elektroműszerészből csak a bal kar és a fegyver tartott vele: a maradék hasmánt hevert Burán ágyának elkoszlott szemfödelén, a falat rugdalta, és mintha kezelőjének agóniáját visszhangozná, torz, biomechanikus haláldalt dunnyogott.

A vörös zóna lakója igyekezett eggyé válni a padlóval, a szamurájt azonban más fából faragták: máris nekilendült, mellmagasságban pásztázó halálsugárral nyitott utat a nappaliba. Lekaszált két férfit a túloldalon, a közelebbitől két Ingramet és két teli tárat, a másiktól - akiből lövése csak két lábat és egy torz vicsorú fejet hagyott - kibiztosított fénygránátot ragadott el, és ahogy a lézerszemek felé villantak, a fürdőszobába hajította.

A Midgard & Heym hadseregében rendszeresített Kodak vizoroknak öttized másodperc is elegendő lett volna az alkalmazkodáshoz, a behatolók ódivatú éjjellátói azonban nem boldogultak a megváltozott fényviszonyokkal. A fegyveresek megtorpantak, de nem szitkozódtak, és nem is lövöldöztek hiábavalóan - Vogel tudta, hogy értik a dolgukat, és mielőtt észbe kaptak, megiramodott megint.

Sikerült elnémítania a bejáratnál hagyott őrt, mielőtt megmaradt ellenfelei a neszeket követve utána eredtek, de nem sietett a meneküléssel: a konyhába húzódva hanyatt fordította a halottat, és előbb golyófogó zekéjétől, aztán maszkjától szabadította meg. Huszonéves férfi. Balkáni rassz, kisportolt test, szabályos keramitfogak. Nem kellett lerángatnia a kesztyűjét, hogy tudja, milyen simák az ujjbegyei: a Cassell még a szemfenéki érkonfigurációt és a vércsoportot is egységesítette háborús zónában működő ügynökeinél. A kefehajút már csak a búcsúajándékok kérdése foglalkoztatta: elég mendemondát hallott adaptív hullamérgekről, izomtónusra érzékeny töltetekről ahhoz, hogy fenyegetve érezze magát, és miközben felhúzta a maszkot, fogcsikorgatva számlálta a másodperceket.

Egy, kettő és három: sietős léptek a nappali felől; négy, öt, a leggyorsabb fickó a küszöbre ér, és átlyukasztott fejjel terül el odakint, hat és hét, a mesterlövész ideges, túl nagy a zaj meg a füst, nyolc, valaki épp az anyját emlegeti, a többi csak lapul, kilenc, tíz; gyerünk hát, gyerünk...!

Az ajtónál heverő ügynököt balról érte a lövés, ezért Vogel is azt az oldalt pásztázta végig először halálsugarával. A tetőgerincen kémények és parabolaantennák rogytak meg - ha másért nem, emiatt biztosan rendőrt kiált majd a jónép. Kár, hogy így elrontotta az estéjüket, és jó, hogy a maszk miatt akkor sem ismerhet-

nek rá, ha elég ostobák ahhoz, hogy a kameráikon kívül bármijüket a folyosóra dugják. Saját lakása felé nézett. Az ajtó tárva-nyitva állt, a küszöbön guggoló vietkongok vadul tüzeltek - a holoprojektor még mindig működött, legjobb tudása szerint fedezve gazdája visszavonulását.

Vogel leküldte a liftet, gránátot hajított Burán fürdőszobájának lichthofra nyíló ablakába, aztán a jobb oldali lépcsőház felé iramodott. Ahogy végigfutott a gangon, kiújult az ólomzápor: Avis rendszámtáblás Kárpátia ereszkedett a belső udvarba, lehúzott ablakaiban lézerszemek égtek... aztán kihunytak, ahogy a dezintegrátor sugara szabályos alagutat vágott az utastéren és a turbinablokkon át. A kocsi megbillent, emelkedni próbált, jobb oldala szikrát vetett a tető peremén - a kefehajú újra lőtt volna, az idegen fegyver azonban cserbenhagyta, összeroppant, befuccsolt, homokként perg tt ki az ujjai közül. Az Ingram után kapott, de mire felemelte, a Kárpátia megszűnt célpontnak lenni: ócskavas volt, gőzt okádó, vizet verejtékező roncs az udvar kövén.

Vogel rohant. A B lépcsőház ajtajában kemény ütések érték - megperdült, négy golyót eresztett a fekete alakba, aki a tetőről aláereszkedve próbált a hátába kerülni, és émelyegve tapintotta ki a forró pontokat a zsákmányolt mellényen: a szívnek szánt lövedékeket az utolsó centiméteren fékezte meg a teflonszövet.

A második alkalom, gondolta. Tekintsd a hazai pálya előnyének... de ne bízz a szerencsédben, ha élni akarsz!

A halott vállán még egy kötéltekercset, zsebeiben még két tárat talált. Átkutatta volna a hátizsákot is, ösztönei azonban sietségre sarkallták - mintha látta volna a Burán ágyán heverő elektroműszerész-torzót, melynek utasa, ahogy az ügynökök körbevették, ismét a világra nyitotta ezüstfakó szemét.

- Sto krvav paka...?

Eddig jutott az osztag rangidőse, mikor a falon terpeszkedő agavebokor ellobbant, és a berendezéssel együtt őt is, embereit is kéken sistergő tűzbe borította. Maga a detonáció hangtalan volt, és a pusztító izzás sem tágult falat-födémet romboló lánggyűrűvé. Lassú terjedésében a soklábú fajzat tudatossága kísértett; nyúlványai elgőzölögtették a szerves anyagokat, megolvasztották a gazdátlan fegyvereket, és mind hosszabb kisülésfüzérekkel tapogatóztak a menekülők után odakint. A kefehajú hallotta a sikolyokat, de nem pillantott hátra, és mozdulatai sem váltak tétovává: a kötél egyik végét a gang korlátjához, a másikat mellénye szíjazatához erősítette, és mert a villámok már a lépcsőházak közti lengőajtót ostromolták, nagy lélegzettel a mélybe vetette magát.

A félemeletnél járt, mikor a polimerizált pókfonál meg-

feszült, és két-három méterrel lendült feljebb, mire a hurok, netán a karabiner, engedett odafent. Nagyot zuhant, és szikrázó szemmel landolt a csomagolóanyagok halmán, mely a plazma távozása óta, majd’ két esztendeje emésztette magát a pincelejáró mellett. Vogelnek az elárvult fogadalmi oltár, a kőperemen megfolyt gyertyaviasz látványa adott erőt ahhoz, hogy hasra forduljon: megszabadult a kötél csonkjától, újratöltötte az Ingramet, és a szirénák közelgő vijjogásával dacolva futásnak eredt a hátsó kapu, a Korlát utcai lépcső felé.

Megjelenés: 2011.02.03.
Kiadó: Delta Vision
Szerző: Gáspár András
Borítófestő: Boros-Szikszai
Terjedelem: 448 oldal
ISBN szám: 978 963 9890 86 2
Kötés: kartonált
Nyelv: magyar

Használjon szünetet a címkék elválasztásához. Használja az aposztróf jelet (') kifejezésekhez.


Értékelje a terméket!

Csak regisztrált felhasználók írhatnak értékelést. Kérjük, jelentkezzen be, vagy regisztráljon!