Raoul Renier
A kárhozott

A keresztény Európa megállíthatatlanul hanyatlik a százéves háború vértengerébe.

A keserű lelkek és hazugságok káoszában egy breton vándordiák a beavatást keresi. Kósza legendák jutnak fülébe a rejtőzködő mágusok testvériségéről, mely az árnyékok közül irányítja a történelem menetét. Gyanúját erősíti egy csonka kézirat, melyet csavargómentora nyújt át neki halálos ágyán. Bayard százféle álcában kutat az éjszaka hatalmasságai után: kobzos, rablóvezér, udvari bolond, hullarabló, elcsapott teológus s ki tudja még, mi más.

A nyomok végül egy eldugott parasztfaluba vezetnek, s egy omlatag lovagvárba a közelében. Fantomok és délibábok ropják táncukat Bayard körül; itt semmi sem az, aminek látszik, még önmagában sem bízhat többé. Végül szembekerül a káprázat mélyén megbúvó hatalommal:a félelmetes Fekete Emberrel.

Részlet

A besüppedt, penészes hantok között állt, félrehúzódva a friss sírveremtől. Megroskadt keresztek vették körül, mint szárnyaszegett, törpe madárijesztők; göcsös száraikon nyirokcsimbókos pókhálók lengedeztek, a fájukba vésett neveket rég kiette már a korhadás. A csizmáját borító nyúlós sárba seszínű avartörek ragadt. Szórakozottan odanyúlt, s óvatosan kicsippentette a mocsokból egy falevél csontvázát. Az eleven szövet rég az enyészeté lett már, ám az erezet finom hálója megmaradt. Bayard az arca elé emelte, s egy pillanatra elgyönyörködött a mintázat csodálatos bonyolultságában; elképzelte, hogy az egymást át- meg átszövő erekben még élénkzöld élet lüktet, üde nedvek áramlanak. Aztán vállat vont, és eleresztette a falevelet; a hideg szél a magasba kapta, s elsodorta a temetőkert mellett folyó patak felé, ahol néhány vén szomorúfűz bólogatott magányosan.

A szél rossz irányba fújt; az esperes halkan mormolt litániája csak érthetetlenné torzult szófoszlányokban jutott el hozzá. Nem mintha bánta volna. Így legalább nem sértették a fülét a vidéki latin barbár otrombaságai, a grammatika elemi szabályait semmibe vevő hibák. A pap a legközönségesebb halotti búcsúztatót használta a Burchard-féle szertartáskönyvből - mást valószínűleg nem is ismert - , amit Bayard betéve tudott, hiszen két évet töltött Párizsban, a teológiai fakultáson. Sokkal szakavatottabban tette volna nála a dolgát - csak persze nem volt joga hozzá, mert félbehagyta tanulmányait, és nem részesült ordinációban. Így hát az egyszerűbb megoldást választotta, és fizetett.

A temető talaja vizenyős volt és süppedékeny, feláztatta a közelében futó patak meg a hetek óta ömlő eső. Nem sokáig maradhatnak meg benne a tetemek, gondolta Bayard elmélázva; ha felszántanák és bevetnék, kövér termést hozna. Ilyenkor, ősszel persze késő már ezen gondolkodni. Igazából a ragacsos, márgás sár zavarta; minden lépésnél térdig merült belé az ember. Jobb lábát nekivetette egy ferdén álló sírkeresztnek, könyökével rátámaszkodott, és ismét szemügyre vette a gyászoló párt.

Siralmas látványt nyújtottak, annyi bizonyos. Az asszony az alaktalan gödör mellett térdelt a dágványban, és hörögve, kivörösödött képpel zokogott. Egyetlen ruhadarabja valami darócvászon pendelyféle volt, folt hátán folt, olyan mocskos és kopott, hogy már az eredeti színét sem lehetett megállapítani. Háttal fordult Bayardnak, a ruhája térdig felgyűrődött; kilátszott alóla visszeres lába szára, s ráncos, meztelen talpa, amelyre szürkésfehér kérget vont a vastag rétegben rászáradt sár. Korán megvénült parasztfeleség volt; nem valószínű, hogy munkában formátlanná nehezült teste kibírná még egy gyermek kihordásának gyötrelmeit. Már persze abban az esetben, ha a férjének kedve lenne használni őt éjszakánként, amiben Bayard őszintén szólva kételkedett.

A bronzvörös hajú férfi az asszonnyal átellenben állt; borostásan, véreres szemmel meredt maga elé. Alsó ajkát beharapta, és úgy dülöngélt előre-hátra a friss sír szélén, hogy bármelyik pillanatban belezuhanhatott volna. Szemlátomást holtrészeg volt; lehelete vastag fodrokban gomolygott foghíjas szájából, s a latin mondatokkal birkózó esperes észrevehetően félrehúzódott, nehogy valami kósza fuvallat az arcába sodorja őket. Hipokrízis a legmagasabb szinten, gondolta Bayard, hisz tegnap este maga a pap is a sárga földig leitta magát, a düledező sekrestyébe zárkózva. Hajnalhasadtakor alig tudott életet verni belé; két pint sós vizet itatott meg vele, és tartotta neki a favödröt, amit teleokádott. Ha nem teszi meg, délutánra kell halasztani a temetést.

- Nagy jó uram.

Bayard összerezzent. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy meg sem hallotta a sírásó közeledését; a vénember olyan nesztelenül csúszott-mászott a sárban, mint valami sikamlós bőrű vízisikló. Vétkes figyelmetlenség, rótta meg magát szemrehányóan. Ma még csak egy rühös paraszt oson oda hozzád észrevétlenül; holnap már egy rablógyilkos, vagy valami elfelejtett széplány bosszút lihegő fivére. Öregszel, amice.

A sírásó alázatosan összehúzta magát, úgy vigyorgott fogatlan szájával a messziről jött deák úrfira. Ami kevés hajszála megmaradt, zsírosan tapadt verítékező koponyájára; a serkék, mint apró gyöngyfüzérek csillogtak rajtuk a szürke reggeli fényben.

- Mit akarsz? - vetette oda neki Bayard.

A vénember egyik kezével megemelte sárkoloncos ásóját; a másikat nyitott tenyérrel előretartotta. Görbe, csúzos ujjai voltak, a bütykök csomósra dagadtak a rájuk rakódott mésztől.

- Nagy jó uram, nehéz ám megforgatni a földet ebben a kutya időben... Egész este szakadt az eső, mindent eláztatott...

Bayard megoldotta az övén lógó selyemerszény zsinórját, és odavetett neki néhány sout.

- De aztán ne legyen panasz a munkádra! - vakkantotta. - Ha csak tessék-lássék rálapátolsz valami híg sarat, megkereslek az este, és összetöröm minden csontodat!

Üres szavakkal ígért; esze ágában sem volt visszatérni ebbe a lehangoló temetőbe, ahol a talajvízben ázó hullák a savanyú rothadás bűzével fertőzték meg a levegőt. A sírásó sunyi mosolyáról, ahogy zsákmányát a melléhez szorítva odébb somfordált, messziről lerítt, hogy ezzel tisztában van ő is.

Bayard bosszúsan megrázta a fejét.

Érdekel is engem, hogy tisztességgel lesz-e elkaparva az a sehonnai jobbágyporonty!

Az esperes kivörösödött képpel dadogott és krákogott; éppen a „circumdederunt” szóval folytatott hősies küzdelmet. Igazán megtakaríthatta volna magának a fáradságot, ha mindenestül kihagyja a mondókájából az őrálló angyalok seregét, amint odafönt a mennyekben rivalogva és harsonaszóval köszöntik egy kilencesztendős leányka ártatlan lelkét. A liturgia értelmében szabálytalan lett volna, de ugyan ki venné észre ebben az isten háta mögötti faluban, egy jéghideg és ólomszürke hajnalon, távol mindenféle egyházi hatóságtól?

Legfeljebb egy cifra ruhás vagabund, egy kivetkezett teológus, aki rokonok, és bőkezű pártfogók nélkül rója Franciahon útjait, s hogy megélhessen, minden jöttmentnek áruba bocsátja tudása morzsalékát. Egy előkelő beszédű csavargó, aki nem szégyell alamizsnát elfogadni a csapszékekben a trágár vágánsdalokért, s ha úgy hozza a sor, nem riad vissza az útonállástól sem.

És aki mindenkinek hazudik, még önmagának is.

Mert Bayard-t igenis érdekelte a szerencsétlen paraszt lányka sorsa, pedig nem is látta őt élve, lélegezve, kipirult arccal játszani a szérűkön. Alig egy hete a gyermek még együtt fogócskázott a vele egyívásúakkal, koszorút font magának az őszi virágokból, s mosolya fényt csempészett a zivataros estékbe. Nevetett, ha a komor fellegek mögül néha előbújt a napkorong; ijedten bújt az anyjához, ha villámlás szántotta végig az ég boltozatát; durcásan elbiggyesztett szájjal duzzogott, ha nem sikerült élethű szalmabábut kötöznie. Nappal fűzfavesszővel terelgette a patak mellett a gágogó libafalkát; titokban talán lyukból öntött hörcsögöt tartott odahaza, s bizonyára elpityeredett, amikor egy este, válogatott finomságokkal a kezében, kis kedvencét hanyatt fekve, égnek meredő lábakkal találta.

Amíg rövidke élete tartott, addig Bayard nem tudott róla, nem ismerte őt. Holtában látta először; és elborzadt attól, amit műveltek vele. Először elsápadt; aztán kiosont az ólak mögé, hogy könnyítsen háborgó gyomrán; végül csöndes, szavak nélküli esküvést tett, azoknak az embereknek a módján, akik gyakran élnek cirkalmas beszéddel, de ha komolyan megfogadnak valamit, néma ajakkal teszik.

Pedig nem tartotta magát képesnek ilyen érzésekre. Sokáig koldusszegény volt, és úgy tett szert a betevő falatra, hogy Edward király rablóseregének nyomába szegődött. Vándorlása lerombolt városkákon, felégetett falvakon, véráztatta csatamezőkön át vezetett. Az angol lovagoknak sietős volt az útjuk, csak tessék-lássék prédálták föl a kizsigerelt vidéket, a zsákmány apraja a gyaloghad walesi

íjászainak és késelőinek maradt. Amit pedig ők is meghagytak, azon Bayard verekedett össze a többi hazátlan dögevővel, szüntelenül a bitófa árnyéka elől bujkálva. Temérdek gaztett és aljasság tornyosult halomra a múltjában, míg végül megengedhette magának, hogy magasabb célokat tűzzön ki maga elé. Amikor nekivágott, hogy valóra váltsa eszmélő kora óta dédelgetett álmát, azt hitte, semmi nem tudja már megrendíteni.

És most tessék.

Isten az égben... vagy akár a pokolban, sóhajtott keserűen, miközben süket füllel hallgatta az esperes tétova hebegését. Beavatást kerestem, a letűnt idők titkait, a rejtőző bölcsek tudományát. Előbb csak sejtettem, hogy létezik; aztán már tudtam is. Úgy véltem, jó nyomon vagyok. És mit találtam?

Egy elborult agyú mészárost, akit ki kell irtanom a világból, mert embernek születtem.

A pap befejezte akadozó litániáját, és kapkodó, fázós mozdulatokkal megáldotta a tátongó sírgödröt. A véreres szemű apa abbahagyta a kába dülöngélést; bambán felnézett a veremből, arcán a megátalkodott részegek tompa érzéketlensége ült. Ingatag léptekkel odament a feleségéhez, megrángatta a karját, és a temetőkert kapuja felé bökött. Az asszony megrázta a fejét, és tovább zokogott; csúnya, csukladozó hangja volt.

Az esperes bizonytalan mozdulattal odabiccentett Bayard-nak; talán az eklézsiának szánt adományt akarta megköszönni, talán csak azt jelezte, hogy vége a szertartásnak. Hogy választ nem kapott, dideregve összehúzta magán a karingét, és a sarat dagasztva megindult a léckapu felé. Az apa követte, egyik sírhanttól a másikig tántorodva, s támasztékul meg-megmarkolta a félrebillent fakereszteket. A kocsmáros talán tekintettel lesz a gyászára, és rovásra hitelez neki. Az asszony csak sírt, megállás nélkül, a földre görnyedve; ritkás, szürke haja a homlokába hullott.

A vén sírásó a gödörhöz oldalgott, s lapos pillan tást ve-

tett Bayardra, aki mozdulatlanul állt a helyén, lovaglócsizmás térdére könyökölve. Mikor látta, hogy a diák úrfi egyelőre nem szándékozik távozni, sóhajtva a markába köpött, s nekilátott, hogy híg sarat lapátoljon az aprócska, száradt vértől foltos vászonbatyura a sírverem fenekén.

Két óra múlva Bayard benyitott a roskatag templom oldalához toldott paplakba. A nap már magasabban járt az égen, de jelenlétéről csak valami sápadt, beteges derengés árulkodott; arcát szálkásan kavargó felhőgomolyok mögé rejtette. Az ablakra feszített, repedezett hólyag által átbocsátott fény megcsillant a ruháját borító díszítéseken.

- Ilyen bizonytalan időkben aligha merne szálegyedül utazgatni ennyi temérdek drágasággal.

Mindez pillanatok alatt futott át az esperes szeszgőzös, kába agyán; föl sem merült benne a gondolat, hogy egy agyafúrt kaméleon ül vele szemközt, aki rég kitanulta már az emberi észjárást, s annak láttatja magát, aminek akarja. Ő csak annyit fogott fel, hogy úrféle vendége van, aki azon fölül vagyonos is; talán tegnapról maradt fej fájása tette, hogy rossz következtetést vont le megfigyeléseiből.

- Ha alamizsnálkodni kíván az úr, azt örömmel fogadja az eklézsiánk - motyogta. - A szegények istápolása Istennek tetsző cselekedet; és a magasságos szentek a megmondhatói, hogy mi bizony szegények vagyunk. Mióta király urunk - áldott legyen a neve a mennyekben! - megkétszerezte az angol hadiadót, betevő falatra is alig jut errefelé az egyszerű embernek.

Bayard komoly arccal bólogatott, s félrehajtott fejjel, figyelmesen hallgatta házigazdája panaszáradatát. - Nagy csúfság, amilyen sorra jutott a templomunk is; a falakról pereg a vakolat, Szent Dénes szobrát megette a szú, az oltárterítőket mind zálogba csaptuk a dijoni zsidóknál... - folytatta a pap, egészen nekibuzdulva másnapos kábaságában. - Már másfél livre is sokat segítene, nem is beszélve háromról; persze ahhoz, hogy minden bajunk orvoslást nyerjen, legalább öt szükségeltetne.

- Tíz livre fejében pedig itt helyben üdvözülnék, te meg kijárnád nekem a pápa őszentségénél a teljes bűnbocsánatot - mosolyodott el Bayard. Az érdes durvaság, amellyel a beszélgetést indította, nyomtalanul lefoszlott róla. Most derék, jólelkű nemesúr volt, aki ugyan kezdetben értésére adja a másik félnek, hogy szigorú kezű ember, ám utána egy szelíd tréfával elveszi szavai élét, és hajlamosnak mutatkozik bizonyos áldozathozatalra. - Olcsón számítod az égi kegyelmet, esperes uram; jobban megéri az adakozóknak, mint a búcsúcédula.

- Dehogyis, dehogyis, ilyesmit nem ígérhetek, azzal a püspöki szék jogait bitorolnám el! - tiltakozott a pap; a keze közben önkéntelenül a korsóra tévedt, és hosszan belekortyolt a borseprőbe, aminek nem sokkal előbb még a szagát is rühellte. - De hálaadó misét mondatnék kegyelmes uramért az egyházunkban, és könyörögnék a Mindenhatóhoz, hogy ami vállalása van mindben csak jószerencse kísérje.

- És talán egynémely kósza hírt is megosztanál velem? Elvégre te fontos ember vagy ezen a vidéken, akit nyilván sokan a bizalmukba avatnak; én meg messziről idetévedt vándor, aki tudni szeretné, hogy útjai során mire számíthat.

- Hisz ez csak természetes, testvérem az Úrban! - Az esperes arca kipirult, szeme csillogni kezdett; bizalmaskodva közelebb hajolt vendégéhez. - Nem is hinnéd, micsoda galádságokat űznek itt egyes latrok a törvénytisztelet palástja alatt! Itt van mindjárt Deu uraság tiszttartója, aki, tisztesség ne essék szólván, hajadon lányokat szeplősít meg erőszakkal; vagy a három Ribadeaux fivér, akik titkon orvvadászni járnak a püspöki erdőbe!

- Sok javában megrövidült miattuk az eklézsia? - vágott együtt érző képet Bayard.

A pap legyintett, és újra jót húzott a mázas korsóból; ezúttal már nem engedte el a fülét.

- Köztünk maradjon, de a püspök úr baja, nem az enyém. Távol álljon tőlem, hogy rossz hírét keltsem a feljebbvalómnak, ám az utóbbi időben felháborítóan keveset törődik a diocézis ügyeivel. Az én esperesi javadalmazásom példának okáért igazán szerénynek mondható, ha azt tekintjük, hogy milyen sanyarú viszonyok közepette hirdetem itt az Úr igéjét. És még ezt a kevéskét is rútul megcsapolják azok az elvetemült latrok, a La Ferté-i ciszterciek, akiket már rég ki kellett volna vetni az anyaszentegyház kebeléből, mert nem szentéletű barátok, hanem tisztátalan kicsapongásban élő paráznák és szodomiták! Mert ugyebár a doubsi rév éves jövedelme nem őket illeti, hanem ezt az esperességet, amit a püspök úr fényességes emlékezetű elődje az én méltatlan személyemmel látott jónak betölteni; mégis ők hajtják be szemérmetlen módon, immáron tizenkettedik esztendeje. Nem nyughattam, perre vittem a dolgot, és a dijoni jegyző nekem adott igazat; márpedig ő a törvény felesküdött szolgája, akinek a végzése parancs, függetlenül attól, hogy történetesen közeli kuzinom nagyanyai ágról. A La Ferté-i apát viszont, aki beteg szajhák megátalkodott ivadéka, és pénzen vásárolta minden címét, álnokul behízelegte magát a püspök úrhoz, a gyóntatóatyjaként működik, és nem szűnik meg alávalóan rágalmazni a nevemet az udvarában. A számát se tudom, hány szörnyű meghurcoltatáson estem keresztül az ő bűnös mesterkedése miatt; Autunben egy ízben két lábon járó borostömlőnek gyalázott a zsinatra gyűlt prelátusok füle hallatára! S én hiába vetettem ott mindjárt szemére paráznaságát és szimóniáját, hiába mutattam föl a dijoni jegyzőtől nyert pecsétes levelemet, a püspök úr szíve zárva maradt előttem, és a doubsi révet azóta is La Ferté bitorolja. - Az esperes hátrahanyatlott székében, egészen kimerülve a hosszú szónoklattól; szomorúan ingatt a fejét, és ismét belekortyolt a korsójába. - Bizony, drága barátom, ilyen szörnyű csapásokkal sújtott engem a balsors...

Bayard töprengve simogatta keskenyre vágott bajszát.

- Minden bajra van orvoslás - vélte homlokát ráncolva. - Esetleg szólhatnék néhány szót az érdekedben szeretett bácsikámnak, Talleyrand de Périgord-nak...

A pap szeme felcsillant; pillanatok alatt kizökkent részeg mélabújából, s fölélénkülve hajolt az asztal fölé. - Kegyelmed a bíboros úr őexcellenciájának az unokaöccse?

- Csupán egy a sok közül, s még csak nem is a legjobban kegyelt - szabadkozott Bayard. - Bár igaz, ami igaz, időnként megtisztel azzal, hogy kisebb ügyekben kikéri a tanácsomat.

- Mindjárt gondoltam, hogy uraságod nem afféle vándor literátus, akiből tizenkettő egy tucat! Ha akarná, sem tudná titkolni rangos származását! - áradozott az esperes, a korsót magához ölelve. Borgőzös agyában beszélgetőtársa a főnemesi sarjak sorába lépett elő; eszébe sem jutott már, hogy „testvérem”-nek vagy „barátom”-nak szólítsa. - Uraságod határozott modorú, jellemes férfiú; hogy dicséretes keresztényi áldozatosságát ne is említsem, amikor a saját költségén temettette el azt a szerencsétlen leányzót!

- Szó ami szó, igen csúf história - mondta Bayard. - Tudod, hogy nem ez az első ilyen eset burgund földön?

A pap bambán meredt rá. A macskajajra ivott erős szesz élénkítő hatása múlóban volt; kezdett ismét berúgni, méghozzá rohamos gyorsasággal.

- Az idei esztendőben már hetedízben történik ilyesmi, tavaly pedig Auxerre vidékén követtek el hasonló gaztetteket - folytatta Bayard. - Csupa ártatlan kisded, aki kinőtt ugyan mára a csecsszopó korból, de nem érett még felnőtté. Minden áldozat póri születésű, ámbátor nem feltétlenül szegény sorban élő családból; viszont minden esetben a szülők egyetlen, avagy utolsónak maradt gyermeke.

Az esperesnek leesett az álla, és egyszeriben falfehér lett. Hogy némi bátorságot merítsen, gyorsan belekortyolt a borseprőbe.

- Bácsikám, egynémely más prelátussal egyetértésben, engem bízott meg, hogy kivizsgáljam az ügyet. Ez az első alkalom, amikor sikerült idejében érkeznem; a jószerencse úgy hozta, hogy éppen a közelben időztem. A többinél a gyermekeket már elhantolták, de megbízható forrásból tudom, hogy a halál oka mindig ugyanaz volt. - Lehalkította a hangját, és közelebb hajolt a paphoz, mint valami összeesküvő. - Neked elárulhatom, hisz jómagad is Isten szolgája vagy: boszorkányságot sejdítünk a háttérben!

- Akkor hát ezért kellett olyan sietve eltemetni - hebegte az esperes sápadtan. - Nehogy repülőkenőcsöt főzzenek belőle a gazok!

Bayardnak a szeme sem rebbent.

- Éles elméjű férfiú vagy, ahogy azt első perctől fogva láttam - dicsérte meg elismerő biccentéssel. - Most viszont azt mondd meg nekem, nem tapasztaltál-e az utóbbi időkben a környéken valamely gyanús jövés-menést; nem fordultak-e meg a községben rosszféle idegenek; nem titokzatoskodtak-e feltűnő módon némelyek a gondjaidra bízott gyülekezetben?

A pap egy hajtásra zuhintotta le a torkán a megmaradt borseprő felét. Mikor leeresztette a korsót, üveges köd telepedett a tekintetére.

- Louise lesz az, a bábaasszony - jelentette ki mély meggyőződéssel. - Mindig is gyanakodtam rá, merthogy folyton az erdőbe járt füveket meg leveleket szedni; aztán mindenféle balzsamot és főzetet kotyvasztott belőlük, azokkal kente meg itatta az idejüket járó anyákat, hogy könnyebb legyen a szülésük. Istenkáromló eretnekség ez, hisz a Bibliában írva vagyon, hogy „fájdalommal hozod a világra a te magzatodat”.

- Louise asszonyra is sort kerítünk, ezt biztosra veheted; elvégre a szent inkvizíció nem tréfadolog! - Az esperes, ha lehet, még fehérebbre sápadt e szavak hallatán; olyan görcsösen markolászta a mázas korsó fülét, mintha az élete függne tőle. - Úgy véljük azonban, hogy a boszorkányok nem nélkülözhetik bizonyos külső erők segítségét. Aki erre a förtelmes áldozati rítusra tanítja őket, az községről községre jár. Vagy ő rabolja el a gyermekeket, vagy valaki más, akit ő fogad föl, esetleg közvetítőkön keresztül. Erőltesd meg az emlékezetedet, testvérem: az anyaszentegyház elvárja tőled, hogy szolgálatára légy a szükség órájában!

- Istenem... Istenem... - A pap reszketett, akár a nyárfalevél; hiába vedelte egyfolytában az italt, a szája úgy kiszáradt, hogy beszélni is alig bírt. - Pogányok... sátánimádók... Lucifer gyermekei...

Bayard széttárta a karjait, aztán visszaejtette őket a faragott faszék támlájára.

- Bácsikám szabad kezet adott nekem a vizsgálódás első szakaszában, ám lelkemre kötötte, hogy minden körülmények között tapintatosan járjak el. Amennyiben ez a módszer nem hozna számottevő eredményeket, nos, Be-

sançonban már türelmetlenül várakozik néhány dominikánus atya, hogy a helyembe lépjen. Ezen atyákat az apostoli szék teljes inkvizíciós jogkörrel ruházta fel, ugyanolyannal, mint az áldott életű Marburgi Konrádot, aki ha emlékezetem nem csal, annak idején ezen a vidéken is tevékenykedett egy darabig.

- A vadorzók... a Ribadeaux fivérek - bökte ki az esperes olyan hirtelen, hogy maga is megrémült tőle. - Ha afféle gazfickókra vadászik a környéken uraságod, akik jó pénzért a gyermekrablástól sem riadnak vissza, az ő házuk táján kereskedjék. Ezt merő véletlenségből tudom, ugyanis... - Hirtelen az egész arca lángba borult. - Mert ugye megtörtént egyszer, hogy ezek a latrok rajtaütöttek a La Ferté-i apát pénzszállítmányán, amit a doubsi révtől... és én... illetve... Magasságos Isten, ne hagyd el alázatos szolgádat!... szóval én... - Csak egy hajszál választotta el tőle, hogy sírva fakadjon.

Bayard felállt, és nagyúri mozdulattal a vállára tette a kezét.

- Szót se többet, testvérem! - parancsolt rá színpadia-san. - Nagy szolgálatot tettél az anyaszentegyháznak! Ami

az adományok ügyét illeti, az első adandó alkalommal visszatérünk rá; azt pedig igaz lelkemre ígérem neked, hogy mihelyt legközelebb szót váltok bácsikám őexellenciájával, fölemlítem neki a doubsi rév dolgát. A Ribadeaux fivérek - ugye jól értettem a nevüket? - akkor már aligha lesznek olyan helyzetben, hogy mindenféle rút hazugságokkal okvetlenkedjenek.

- A Mindenható áldja meg érte nagyságos uramat... - rebegte az esperes verítékezve. Még az izzadságának is cefreszaga volt.

Bayard bátorítólag odabólintott neki, aztán sarkon fordult, és lendületes léptekkel elhagyta a paplakot. A szeme sarkából még látta, ahogy az esperes reszketve az ajkához emeli a korsót.