David Farland
A farkas testvérisége

A RÚNAURAK SOROZAT 2. RÉSZE, DAVID FARLANDTÓL!

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Bizonyos fantasyregények azonnal kiemelkednek a kategória többi alkotása közül, és azok fölé tornyosulnak. Az ilyen művek kapcsán rögtön beugrik Stephen R. Donaldson, J. R. R. Tolkien, Robert Jordan vagy éppen Terry Goodkind neve. Ezentúl bátran hozzáadhatjuk David Farland nevét is ehhez a becses listához, akinek nagy ívű fantasysorozata A rúnaurakkal vette kezdetét.

Farland egy csodálatos és kegyetlen új világot teremtett, ahol az urak és úrnők az átvivők révén érik el a nagyságot: olyan rituális rúnák segítségével, amelyekkel bizonyos képességeket – állóképességet, kecsességet, látást vagy akár magát az életerőt – vehetnek át az alattvalóiktól. Ám az ilyen mágiával könnyen vissza lehet élni, az ára pedig szörnyűséges.

A történet kezdetén Raj Ahten, Indhopal nagyura elég átvivőt használt fel ahhoz, hogy minden harcos közt a legkiválóbbá váljon, és ő legyen a Legfőbb. Ahten célja, hogy az uralma alatt egyesítse az emberiséget, ehhez pedig hajlandó elpusztítani mindent és mindenkit, aki az útjába áll. Azonban az ifjú Gaborn Val Orden beteljesített egy kétezer éves próféciát, amikor Földkirállyá – a legendás alakká, a föld erőinek parancsolójává – koronázták.

Most pedig folytatódik a küzdelem. Gabornnak ugyan sikerült elűznie Raj Ahtent egy időre, ám a farkasurat távolról sem győzték le. Ahten távoli városokban és erődöknél sújt le, és százával mészárolja le a testálókat, hogy kicsalja a Földkirályt a hatalma központjából, és végleg eltiporja.

Ám miközben e két uralkodó egymást gyengíti a véres, egymás elleni csatákban, egy sokkal sötétebb fenyegetés ébred fel: ősi és könyörtelen rémek törnek elő a föld gyomrából, hogy végleg leigázzák az emberiséget.

IDÉZETEK A KIADVÁNYBÓL:

És amikor megtanulunk beszélni, szinte minden szavunk csupán ugyanez a sírás-rívás, mindössze jobban kifejezve. Hallgasd figyelmesen egy ember szavait, és hallani fogod a könyörgést a megfogalmazott gondolatokba ágyazva. „Szeretetet akarok. Kényelmet. Szabadságot.”

De kik voltak a legjobbak? Azok, akiket a leginkább szeretett? Nem feltétlenül. Azok, akik a legtöbbet tették a világért? Többet ért valaki képessége a művészetben, mint egy péké a kenyérsütésben, vagy egy szegény parasztasszony szeretete a saját gyermekei iránt? Azokat kellene választania, akik a legjobban tudnak harcolni érte és így megvédeni a népét? Hogyan határozza meg mások életének értékét?

Azon a hajnalon a gyermekek izgatottan siettek a kandallóhoz, ahol az anyák a leányaiknak szalmából és száraz vadvirágokból készült babákat, vagy épp a szerencséseknek egy dobozban kicsi, cirmos cicát hagytak, míg a fi úk kőrisből vésett íjat, esetleg egy aprólékosan kihímzett gyapjúkabátot leltek, ami melegen tarthatta őket a közelgő tél során.